Friends  |  Press Room  |  Contact Us

The International School for Holocaust Studies

Úgy szerettem volna repülni mint egy pillangó!

Óravázlat

Forditotta: Hava Baruch

A történet történelmi háttere

Ez a kis könyv Hana Gofrit tanuvallomása alapján készült az elemi iskolás tanulók számára. Hana Lengyelországban született, ahol 1939-ig a Második Világháború kitöréséig, élte vidám gyermekkorát. Biala Rawska kis városában békésen éltek együtt zsidó és legyel keresztény családok. Hana nagy szeretettel  emlékezik vissza erre a szép korszakra, mikor gondtalanul játszadozott a helyi lengyel gyerekekkel, s mikor szülei büszkélkedtek Hanalével aki folyékonyan szavalta a lengyel verseket. A németek bevonulásával Hanale életei is gyökerestől megváltozott: Zsidó családtagjait, a többi zsidó lakossal együtt gettóba zárták, az iskolából kitiltották, szüleivel bujdosni kényszerült, apját elvesztette, s a sok megpróbáltatás után végül is édesanyjával együtt megérte a felszabadulást. Hana ma Tel Avivban él fiával és unokáival együtt.

Pedagogiai feldolgozás:

Pedagógia Koncepció

Ezt a történetet a fiatal korosztály számára lett dolgoztukfel, abból a pedagógia felfogásból kiindulva, miszerint, ebben a korban is lehet beszélni a Holokausztról, de nem a borzalmakat hangsúlyozva, hanem azokat a mozzanatokat bemutatva egy bizonyos személy történetében, melyek az életharcot mutatjákbe. Egyrészről a zsidó áldozat, másrészről a nem zsidó mentő emberi mivoltának megőrzésérét való küzdelmet tükrözi vissza. Az is fontos tényező, hogy a Holokauszttal először szembesülve, egy olyan történettel ismerkedjenek meg a ésmerkedjenek gyerekek, melyben a történet központjában álló elbeszélő, végülis megmenekült a haláltól. A tanuvallomás oly módon van feldolgozva, miszerint a történelmi adatokat minimálisan adagolja, és a személyes élményeketa gyermek szemszögeből világitja meg. Periodikus szempontból nem csak az 1933-1945 közötti időszakról beszélünk, hanemvégigkisérjük az áldozat történetét, a Holokauszt előtti időszaktól egészen a felszabadulás utáni új élet felépitéséig. Ennek keretében felvethetők olyan témák, vagy kérdések, mint a megaláztatás és kirekesztés hatása, a bujkálás és a menekülés lehetőségei, formái, veszélyei, mgmentők és mgmentettek nehézségei, a család szétomlása avagy összetartása. A könyv segitségével Hana Gofrit tanuvallomása interdiszciplináris módon mutatható be, melynek keretében amit a szöveg leir, azt a rajzok érzelmileg is kifejezik megközelitenek.

Didaktika:

Tapaszatalatunk szerint e könyvet a gyerekekkel együtt ajánlatos feldolgozni, mielőtt önálló olvasmányként tüntetnénk fel.
A tanitványok zsenge koránál fogva nagyon fontos a tanár kisérő s odafigyelő szerepe, miután a történetnek erős érzelmi hatásai lehetnek.

  1. A történet a következő belső témákra van felbontva:
    Boldog Gyermekkor, Amikor kitört a háború, A gettóban, A zsinagógában, Az iskolában, Kiűzve, Hová meneküljünk, Láthatatlanok, Lázadás,Hajszál hiján múlt, A Háború végén, Újra zsidók között, Útban Izrael felé.
  2. A történetet fejezetenként, fokozatosan, és nem egyszerre mutatjuk be.
  3. Egyes fejezeteket külön-külön is fel lehet dolgozni a tanitványokkal együtt.
  4. Úgy a történelmi adatokat, mint az érzelmi kérdéseket, élményeket, mérsékelten, a tanitványok kora, felfogó és befogadó-képességükhöz idomitjuk.

A történetet Hana Gofritnak azzal a képével kezdjük, ahol a fiával és unokáival látható. Ez által a tanitvány egy pozitiv és megnyugtató kép alapján kezd megismerkedni a traumatikus témával, hiszen a történet hőse Hana, életben maradt. Ez után minden egyes fejezetet külön kezelünk.

  1. Boldog Gyermekkor
  2. Amikor Kitört a Háború
  3. A Gettóban
  4. A Zsinagógában
  5. Az Iskolában
  6. Kiűzve
  7. Hová meneküljünk?
  8. Láthatatlanok
  9. Lázadás
  10. Hajszál Híján Múlt
  11. A Háború Végén
  12. Újra Zsidók Között
  13. Útban Izrael Felé
1. Boldog Gyermekkor

Hana
Hana

Ma Hana a nevem, gyerekkoromban Hanicskának becéztek. Lengyelországban születtem 1935-ben, szüleimet Hersel és Ziszel Herskovisnak hívták.
Egy Biala Rawszka nevű kisvárosban éltünk sok zsidó és keresztény lengyel család mellett. Első éveimet ebben a városkában töltöttem, ahol hosszú időn keresztül éltek együtt zsidók és keresztények. Szüleimmel a főutcán laktam, velünk szemben a Neumann család, szintén zsidók. Nagymamám a belvárosban, a piac közelében lakott, a nagynénéim pedig egy olyan lakótelepen, ahol az emberek többsége zsidó volt.

Hana
Hana

Legjobb barátaim keresztény lengyel szomszédaim voltak: Marisa, Janek és Bása. Nagyon szerettem bújócskázni velük, s szívesen rejtőztem el a hátsó udvarban álló magas fa lombjai közé. Onnan kísértem figyelemmel a hangyák szorgos gyűjtögetését. Néha úgy belemerültem a bámulásukba, hogy amíg meg nem hallottam Marisa és Janek hívó hangját, teljesen elfeledkeztem a játékról.
Városunk szélén egy folyó hömpölygött. Télen, amikor befagyott, ott csúszkáltunk a jégen. Amikor kitavaszodott s a jég elolvadt, apró facsónakokat eresztettünk a hullámokra, és addig futottunk utánuk, míg el nem tűntek a szemünk elől.
Engem mindenki szeretett a városban. Mosolygós, vidám, göndör hajú kislány voltam, az arcom folyton piroslott a sok kedves csipkedéstől, amivel a felnőttek köszöntöttek.

kérdések:

  1. Hogyan éltek a keresztények és a zsidók Biala Rawska városában a Második Világháború előtt?
  2. Kik voltak Hana barátai és hogyan töltötték együtt szabad idejüket?
  3. Hogyan emlékszik vissza Hana erre a korszakra?
  4. Mennyiben hasonlit avagy különbözik Hana gyermekkora a ti gyermekkorotoktól?
2. Amikor Kitört a Háború

Biala Rauszka
Biala Rauszka

Rengeteg lengyel verset tudtam kívülről, ezért aztán a szüleim sokszor szerepeltettek családi, baráti összejövetelek alkalmával. Ilyenkor Anyu megkért, hogy énekeljek vagy szavaljak valamit a vendégeknek. Nem mindig volt hozzá kedvem, inkább a gyerekekkel szerettem játszani.
Sajnos az összes verset és dalt elfelejtettem, mióta megváltozott az életem. Amikor kitört a háború, szép gyermekkorom örökre odaveszett.
Négyéves voltam 1939-ben, a háború kezdetén, amikor a szomszédos Németország katonái elfoglalták Lengyelországot.
Hamarosan a mi városkánkban is megjelentek a szürke egyenruhás német katonák. Ezek rögtön kijárási tilalmat rendeltek el, ami azt jelentette, hogy este 8 órától senkinek sem volt szabad elhagynia az otthonát. Ha valakit mégis az utcán találtak, azt keményen megbüntették.
Egy napon észrevettem, hogy a mamám sárga anyagból csillagokat varr apám télikabátjára.

– Anyu, mit varrsz? – kérdeztem.
– Ez egy sárga csillag, amit a ruhánkon kell hordani, amikor kimegyünk az utcára – válaszolta Anyu.
– Mindenkinek kell ezt hordani? – kérdeztem.
– Nem, csak a zsidóknak – mondta Anyu.
– Miért?

Amikor Kitört A Háború
Amikor Kitört A Háború

– Mert a német katonák így parancsolták, és erre kötelezik a zsidókat.
– De mégis, miért?
– Azért, hogy rögtön felismerjenek minket, akik zsidók vagyunk – mondta Anyu türelmetlenül.
– Miért fontos nekik, hogy ki zsidó? – érdeklődtem.
– Nem tudom! Eza parancs, ezt tesszük – válaszolt ingerülten Anyu, tovább varrva a sárga csillagot Apu szürke kabátjára.
Oldalról figyeltem Anyu arcát, amint összeszorított szájjal varrt, ujjai idegesen és gyorsan jártak.
– Anyu, hozzam az én kabátomat is?
– Nem! Nem! Gyerekeknek nem kell! – válaszolt Anyu ijedten, miközben a tű tovább futott a sárga csillagról a kabátra.
Este már ott lógott a bejárati ajtó fogasán Anyu fekete és Apu szürke kabátja.
Elöl és hátul mindkettőn fel volt varrva a nagy, sárga csillag.

kérdések:

  1. Hogyan változott meg Hana és családja élete a háború kitörésekor?
  2. Mit kellett Hana édesanyjának a kabátjukra varrni, s mit értett meg Hana mindebből ?
  3. Szerintetek mit értett, mit érzett, és mit gondolt Hana édesanyja a háború kezdetén?
  4. Milyen érzés volt szerintetek a sárga csillagos kabátot viselni?
  5. Miért kellett a zsidóknak sárga csillagot viselni?
  6. Mi a véleményetek az ilyen megbélyegzésről?
3. A Gettóban

Miután a német hadsereg elfoglalta Lengyelországot, a zsidóknak külön erre a célra kijelölt utcákba, házakba kellett költözködniük mindenhol, ahol a katonák megjelentek. Ezeket a helyeket gettónak nevezték.
A mi városunkban is létrehoztak egy ilyen gettót, ahová a nagymamám a nagynénéimmel és a város többi zsidó lakójával együtt hamarosan beköltözött.
A zsidóknak nem volt szabad kimenni innen, tilos volt vásárolniuk, üzletelniük, s csak nagyon kevesen dolgozhattak közülük a gettón kívül.
Anyu, Apu és én különengedélyt kaptunk arra, hogy továbbra is a gettón kívül lakhassunk. Hogy a németek miért engedték ezt meg nekünk?

A Mamám (Zisel Hershkowitz)
A Mamám (Zisel Hershkowitz)

Hát azért, mert a mamám varrónő volt. Ő varrt mindent a város asszonyainak: ruhákat, kosztümöket; és ő javította a német katonák egyenruháit is. Ezért akarták, hogy Anyu továbbra is varrjon nekik. Mert nem volt nála jobb varrónő a környéken.
Anyu reggeltől estig dolgozott. Amikor próbálni jött egy vevő, én a szoba sarkából, egy kis sámlin ülve figyeltem őket. Nagyon érdekes volt látni, miként nézegetik magukat a nők a hatalmas tükörben, hogyan méregetik vonalaikat alulról, felülről, oldalról, hátulról, miközben Anyu sürög-forog körülöttük. A megvarrt ruhákért Anyu élelmiszert kapott.
Apu folytatta üzleteit, minden reggel bement a gettóba. Néha én is vele mentem. Bent, valamelyik házban, Apu egy kis asztal mellett ült, én meg mellette egy széken.

A Gettóban
A Gettóban

Sorban egymás után érkeztek a gettóban élő zsidók. Mindegyik hozott magával valamit: az egyik egy ezüsttálat, a másik családi ékszert, a harmadik egy drága szőnyeget, s mind arra kérte apámat, hogy adja el az értékes tárgyakat a város gettón kívüli piacán. Apu valóban eladta ezeket, azonban csak nagyon kevés élelmiszert hozhatott cserébe. Senki sem akarta megfizetni az értéktárgyak valódi árát, úgyhogy Apunak és a gettóban élő zsidóknak is be kellett érniük az alacsony árral, amiből alig tudtak valamiféle élelmet vásárolni.
Anyu minden délben rövid időre abbahagyta a varrást, hogy megfőzze ebédre a levest. A vízzel teli, nagy fazékba bedobta a megpucolt zöldségeket, hozzátett egy kis zsírt, és a leves illata lassan bejárta a konyhát. Ebben is szerettem Anyunak segíteni. Felálltam a kisszékemre, s így kavargattam a levest a fakanállal addig, amíg az a kevéske zsír szépen el nem olvadt, és egyenletesen megfőtt a zöldséggel és fűszerekkel együtt.
Később, mikor Anyu megkérdezte: „Na, Hanicska, finom a leves?”, akkor én a levesbe merítettem a fakanalat, kivettem belőle egy kicsit, megfújtam és megkóstoltam. Így aztán Anyu csak az én „ellenőrzésem” után emelte le a teli fazekat a tűzhelyről, és tette rá a szekérre, amellyel a gettóba szállította, hogy szétossza az éhező zsidóknak.

kérdések:

  1. Mit értünk a gettó alatt?
  2. Hogyan és miben változott meg a zsidó családok élete a gettóban, milyen nehézségekbe ütköztek?
  3. Miért maradhattak Hana szülei a gettón kivül?
  4. Hogyan próbáltak Hana szülei segiteni a gettón belül lakó zsidóknak?
  5. Mi volt Hana feladata, és szerintetek miért rótta ezt rá édesanyja?

4. A Zsinagógában

Nagyböjt napján (Jom Kipur), Kol Nidréj estéjén Apuval együtt mentem imádkozni a gettóbeli zsinagógába. Apu felvette ünneplőöltönyét – zakója gallérján ott éktelenkedett a sárga csillag. Rajtam a fehér, virágos ruhám volt, fehér lakkcipővel a lábamon. Apu egy bársony kistáskát tartott a kezében, aminek selymes anyagát mindig szerettem megtapintani, benne imasála, a talit.
Ahogy közeledtünk, egyre több, ünneplőbe öltözött gyereket láttunk, akik ott játszottak a zsinagóga lépcsőin. Minden olyan tisztának és rendezettnek tűnt.
A zsinagóga kapujában Apu elbúcsúzott tőlem és bement. Én ott maradtam a bejáratnál, onnan néztem, mi zajlik odabent:
Magas, égszínkékre festett oszlopok tartották a széles, fehér mennyezetet. Az oszlopokra erősített gyertyatartókban égő gyertyák sora bevilágította a helyiséget. A zsinagóga ragyogott a fénytől.
A lenti rész tele volt fapadokkal, melyek előtt százasával álltak a fehér imasálba burkolózó imádkozók.
Valósággal tapintani lehetett az áhítatos hangulatot.
Nagy figyelemmel hallgattam az imádságot és az éneket. Egy új nyelvvel szembesültem, amit eddig nem ismertem: a héberrel. Valahogy tudtam, hogy ez az én nyelvem, a népem nyelve, a zsidók nyelve.

A biala rawszkai  zsinagóga
A biala rawszkai zsinagóga

Egy kis idő múltán kimentem, hívtak a gyerekek. Igyekeztünk a hely tisztelete miatt csendben játszani.
Egypár hét múlva hatalmas tűz pusztított. Láttam a vörös lángokat. Rohantam Anyuhoz.
– Anyu! – kiáltottam. – Mi ég ott?
Anyu csendben átölelt, és suttogva mondta:
– A zsinagóga ég. A német katonák felgyújtották a zsinagógát.
– De miért, Anyu, miért?!
Anyu megölelt, ám nem válaszolt.
A mai napig is előttem van a jom kipuri imádkozók képe… de ez mindig összefolyik az égbe törő, vörös lángok emlékével.

kérdések:

  1. Milyen emlékei vannak Hanának a zsinagógából?
  2. Mit tudtunk meg ebben a fejezetben a hagyomlányokról, vallásról?
  3. Mi történt a zsinagógával  a háború alatt?
5. Az Iskolában

Betöltöttem a hatodik évemet. Ebben az időben Biala Rawszkát, a mi lengyelországi városkánkat a németek tartották megszállva.
Elérkezett a tanév kezdete. Marisa – kis lengyel barátnőm – felajánlotta, hogy az első napon vele menjek az iskolába. Reggel találkoztunk, és a város többi gyerekével együtt igyekeztünk az iskola felé.
A kapuban ott állt a portás, akit jól ismertem: egész közel lakott hozzánk, pár lépésre a házunktól. Minden tanulót jó reggelttel köszöntött, és mindenkinek sikeres tanulást kívánt.
Elsőként Marisa ment be az iskola kapuján, én meg utána.
– Jó reggelt! – üdvözöltem a portást.
– Hát te meg hová mész? – kérdezte.
– Az iskolába, az első osztályba – mondtam büszkén, miközben lépkedtem előre.
A portás elém állt.
– Te nem mehetsz be!
– De már én is hatéves vagyok!
– Te zsidó vagy! A zsidók nem tanulhatnak! Ebbe az iskolába zsidó be nem teszi a lábát!
Körülnéztem s észrevettem, hogy Marisa és a körben álló gyerekek mind ránk figyelnek. Hirtelen megszólalt az iskolai csengő. A többiek – így Marisa is – az osztályokba futottak, én meg megfordultam, és kifelé indultam.
Csak álltam az utcán, az iskola kerítésébe kapaszkodva, s láttam, miként távolodik Marisa.

Az Iskolában
Az Iskolában

Nem sírtam! Zsidó vagyok, nekem ott nincs mit keresnem, számomra ott nincs hely.
Addig álldogáltam, amíg az udvar ki nem ürült, és a gyerekek be nem mentek az iskola épületébe. Aztán hazamentem.
Anyu mosolyogva fogadott:
– Hol voltál, Hanicska?
– Á… csak sétáltam egy kicsit… – mormoltam az orrom alatt.
– Na, gyere, Kicsim! Ma kezdődik a tanév, már várnak a könyvek!
Anyu bevezetett a szobába, ahol Apu fogadott.
Az asztal teli volt könyvekkel és füzetekkel.
Apu mosolyogva fogott velem kezet, és gratulált:
– Hanicska, ma lépsz be a „mi iskolánk” első osztályába. Sok szerencsét és sikert kívánok neked!
A „mi iskolánkban” Anyu és Apu voltak a tanítóim, ők tanítottak meg írni és olvasni.

kérdések:

  1. Hogyan emlékeztek vissza arra a napra amikor először léptétek át az iskola kapuját?
  2. Hogyan készülődött Hana az első iskolai napra?
  3. Miért nem érkezettmeg Hana az osztályba?
  4. Mi történt szerintetek a Marisa és Hana közötti barátsággal?
  5. Mit jelentett Hana számára az apja által vezetett ”otthoni iskola”?
  6. Mi a véleményetek a portás viselkedéséről?
6. Kiűzve

Egy éjjel a németek megparancsolták, hogy minden zsidó azonnal jelenjen meg az iskola épületében. Nekünk is ott kellett lenni, s csak egy kevés harapnivalót, illetve egy rend ruhát vihettünk magunkkal.
Anyu gyorsan összepakolt mindent, ami két bőröndbe belefért, majd csatlakoztunk a többi zsidóhoz, akik a gettóból jöttek. Az osztályokban várakoztunk, ahova minden órában bejött egy német katona, névsorral a kezében. Akiknek a nevét felolvasta, azokat már kint az udvaron várták a lovas szekerek. A szekereket a helyi lengyel kocsisok hajtották. Legtöbbjüket személyesen is ismertük: annak idején, a háború előtti régi szép időkben ezek az emberek hozták a piacra az árut.
Mi is vártuk, hogy a nevünkhöz érjenek, s közben az ablakból láttam, amint a nagymamám egyik szomszédja odament az egyik kocsishoz, és megkérdezte:
– Hová?
– Keletre! – volt a válasz.
Ezután a német katona a nagymamám, a nagynénéim és az unokatestvérem nevét olvasta fel a névsorból. Anyuék sírva búcsúztak el tőlük. Én is összeölelkeztem velük búcsúzóul, de nem sírtam. Hiszen hallottam a kocsist, amint azt mondta, hogy keletre viszik őket, és én tudtam Apu meséiből, hogy Erec Iszrael keleten van. Apu testvére, Jakov, még a háború kitörése előtt vándorolt ki Erec Iszraelbe. Ezért hittem azt, hogy mindenkit – nagymamával együtt – Erec Iszraelbe visznek.
Nagymama felült a nagynénikkel együtt a szekérre, ahol őket már nem láttam, csak a kocsi kerekeit és a lovak türelmetlenül dobogó patáit.
Mire megvirradt, a német katona is a névsor végére ért. Minket azonban nem hívtak.
A szekerek parancsszóra indultak el. Amikor Anyu megértette, hogy mi itt maradunk, gyorsan kivett minden, már előre dobozokba csomagolt ennivalót a bőröndből, s a szekerek után szaladva dobálta be őket nagymamának. Addig szaladt kisírt szemekkel, amíg el nem tűntek a látóhatáron.
Azt, hogy maradhattunk, ismét Anyunak köszönhettük, miután a németek most sem akartak lemondani a munkájáról. Nem volt nála jobb varrónő a környéken.
Csakhogy a szekerek nem Erec Iszraelbe mentek, mint ahogy én akkor hittem, hanem Kelet- Lengyelországba.
A háború után kiderült, hogy előbb Tomasov városába szállították a zsidókat, ahonnan aztán vonattal Treblinkába vitték őket.
Treblinkában a németek megölték a zsidókat, köztük a nagymamámat, nagynénéimet és az unokatestvéremet, Henját is.
A városunkban rajtunk kívül csak a cipész, a kovács és még egypár zsidó maradt – a németeknek kellett dolgozniuk.
A gettóban csak az üres házak maradtak.
A boltokat betörték és kifosztották.
A fényképész üzletéből – melynek az ajtaját szintén feltörték – a városban élt zsidó gyerekek és felnőttek képei szálldostak ki a kavargó szélben.

kérdések:

  1. Mit gondolt Hana, hova viszik a zsidókat a gettóból?
  2. Hova vitték végül is a gettóból elűzött zsidókat, s mi történt ott velük?
7. Hová meneküljünk?

Anyu varrt nekem egy új ruhát, már egész beesteledett, mire befejezte. Felállított az asztalra, és úgy próbálta rajtam a készülő csodaszép, sötétkék bársony, loknis, fehérgalléros ruhát. Határtalanul örültem! Ott forogtam az asztal közepén, miközben a kis loknik le-fel repdestek körülöttem.
–Vigyázz! Le ne ess onnan! – figyelmeztetett Anyu.
De én csak forogtam tovább, mint egy pillangó.
Hirtelen Apu toppant be. Odajött, és leemelt az asztalról anélkül, hogy észrevette volna az új ruhámat.
– Most rögtön el kell indulnunk! – hadarta. – Találkoztam Marisa apjával, aki azt mondta, hogy ma éjjel elüldöznek a városból minden zsidót, aki még itt maradt.
Nem volt idő kérdezősködni. Sietve elhagytuk az otthonunkat, és az erdő felé tartottunk. Mihelyt az erdőszéli házhoz értünk, a disznóólba menekültünk, s a szalma alá bújtunk.
Reggel, amikor a lengyel parasztasszony meglátott minket, adott nekünk egy kerek kenyeret, amit maga sütött, meg egy darab kolbászt. A parasztasszony a mi szomszédasszonyunk, Mosalkova barátnője volt. Mosalkovának sikerült őt rábírni, hogy jó fizetség fejében rejtsen el minket a disznóólban.

Hová meneküljünk?
Hová meneküljünk?

Naphosszat egy gödörben, a disznóól mélyén ültünk. Én egész nap hallgattam a tyúkok kapirgálását, a ház előtt álldogáló lovak nyihogását és a fák lombjainak suhogását.
Lassan beköszöntött a tél. A hideg szél hangosan zúgott az erdő fái között.
Ahogy elnéztem a kismalacokat, amint odafurakodtak a koca meleg hasa köré, arra gondoltam, hogy milyen jó nekem: én sem fázom, mert Anyuék mellett vagyok. Az ölembe vettem az egyik kismalacot, megsimogattam és sokáig eljátszottam vele.
Már nem emlékszem, mióta laktunk így a disznóólban, mikor egy reggel a parasztasszony rémülten szaladt hozzánk.
– Jaj nekem, édes jó Istenem! De félek! A német katonák felkutatják az egész erdőt, bujkáló zsidókat keresnek! Mi lesz, ha megtalálják magukat itt nálam?
– Nyugodjon meg asszonyom, majd jól elrejtőzünk az árok fenekén. – mondta Apu.
– Az ám, de az nem elég! – mondta izgatottan a parasztasszony. – A kislány! – nézett rám szúrós tekintettel. – A kislány megijedhet, elkiálthatja vagy elsírhatja magát, és akkor a katonák rögtön felfedezik, ami az én vesztemet jelenti! Hiszen maguk is nagyon jól tudják, mivel büntetik azt, aki zsidókat bújtat!
Hirtelen mély csend támadt a disznóólban, mindnyájan elhallgattunk. Még a disznók se röfögtek, azok is elcsendesedtek. Még a fák levelei se moccantak, mintha ők is megérezték volna a közelgő veszélyt.

Én meg szerettem volna úgy repülni, mint egy pillangó.
Én meg szerettem volna úgy repülni, mint egy pillangó.

– Megvan! – szólt hirtelen a parasztasszony. – A kislányt betesszük egy krumpliszsákba. Szása fiam majd a hátán cipelve fogja átvinni a zsákot az úton, s addig maguk jól elbújnak az árokban. Én meg befedem az árkot szalmával és rothadt gyümölcshéjjal úgy, hogy remélhetőleg az erős bűz miatt a németek messziről elkerülik majd.
Így aztán az új kék bársonyruhámban – ami ekkor már nem nagyon látszott újnak – bemásztam a zsákba. Hatalmas nagy, barna zsák volt ez, a szaga legjobban a disznóólbéli rothadt krumpli bűzéhez hasonlított.
Összekuporodtam a zsákban, és egyre azt ismételgettem magamban, hogy én most krumpli vagyok. Krumpli vagyok… krumpli vagyok… krumpli vagyok. Meg se szabad mukkannom! Hiszen egy krumpli nem beszél… csak hallgat! Még lélegezni is halálos csendben kell, nehogy valaki meghallja. Ha jönnek a németek, akkor sem szabad kiabálnom. Egy krumpli nem kiabál, csak hallgat!
Végül is a parasztasszony fia addig cipelt a hátán, amíg az anyja nem hívta, miután elmúlt a veszély. Így történt, hogy a németek nem találtak ránk.
Ezek után visszamentünk a disznóólba.
Én meg szerettem volna úgy repülni, mint egy pillangó.

A német katonák folytatták az erdő átfésülését, fáradhatatlanul keresték a bujkáló zsidókat.
A lengyel parasztasszony, aki eddig megengedte, hogy meghúzzuk magunkat a disznóólban, egyre jobban félt attól, hogy végül is ránk találnak, s akkor őt kegyetlenül megbüntetik. Hiszen mindenki tudta, hogy aki zsidókat rejteget, annak halálbüntetés jár. Ezért az asszony arra kérte a szüleimet, hogy keressünk magunknak más búvóhelyet.
Apu megkérte, hogy hívja el a szomszédunkat, Mosalkova asszonyt. Ő, mihelyt meghallotta, hogy új helyre van szükségünk, rögtön segítséget ígért.
Pár nap múlva halk lépéseket hallottunk a közelünkben. Nagyon megijedtünk, s gyorsan a gödör mélyére bújtunk.
Apu befedett minket egy csomó szalmával. Kinyílt a kapu.
– Ziszel, Hersel! – hallottuk Mosalkova asszony hangját.
Megkönnyebbülten sóhajtottunk fel.
Mosalkova leült mellénk a disznóólba, és elmesélte, hogy azért a pénzért, amit Apu adott neki, csak két személyazonossági igazolványt sikerült szereznie – egy anya és a leánya részére.
– Azt ajánlom, hogy Ziszel és Hanicska álcázzák magukat parasztasszonynak és a lányának, és ketten utazzanak Varsóba, a nővéremhez – aztán Anyuhoz fordulva mondta:
– A nővérem és a férje már beleegyeztek, hogy náluk lakjatok.
– Mi mindnyájan együtt maradunk – mondta Anyu.
– De az nagyon veszélyes! – mondta Mosalkova. – Ha Herselt papírok nélkül fogják el, rögtön lecsukják. Még a lengyelek sem mernek papírok nélkül járkálni, nemhogy a zsidók!
– Hersel! – fordult Apuhoz az anyám. – Adj még valamennyi pénzt Mosalkovának, hogy szerezzen neked is egy lengyel személyazonossági igazolványt!
– Ziszel, nagyon tévedsz! Még pénzért is alig lehet egy ilyen igazolványt szerezni – mondta Mosalkova.
– Kivárjuk, amíg sikerül megszerezni! Mi együtt maradunk! Drága Mosalkova asszony, legyen szíves, próbáljon szerezni Herselnek is egy ilyen igazolványt! – ölelte át Anyu könyörögve a szomszédasszonyt.
– Ígérem, hogy amit csak lehet, megteszek! – mondta Mosalkova, miközben Anyu ismét megölelte őt.
Éjjel, mielőtt elaludtunk a disznóól mélyén, Apu megszólalt:
– Ziszel, Hanicska, azt akarom, hogy ti ketten utazzatok el!
– És mi lesz veled? – kérdezte Anyu.
– Én majd csatlakozom a partizánokhoz az erdőben.
Nagy szemekkel bámultam Apura. Sohasem hallottam a partizánokról.
– Tudod, Hanicska, bent, az erdő mélyén vannak lengyelek, zsidók és nem zsidók, akik a németek ellen harcolnak. Azzal a kevés fegyverrel, amit megszereztek, német katonai egységeket támadnak meg, hidakat és vasúti síneket robbantanak fel, hogy megzavarják a német fegyverek utánpótlását. Egy ilyen csapathoz szeretnék én is csatlakozni.
– De ez nagyon veszélyes! – kezdtem ellenkezni.
– Mindenhol veszélyes, ebben a büdös disznóólban is fenyeget a veszély. De, Hanicskám, megígérem neked, hogy óvatos leszek – mondta Apu, Anyura kacsintva.
– Hersel – mondta Anyu óvatosan –, talán várjunk még néhány napot, talán mégis sikerül Mosalkova asszonynak szereznie valami igazolványt!

A Papám
A Papám

– Nincs semmi értelme, a helyzet napról napra veszélyesebb. Lassan már a parasztasszony is elveszti a türelmét, aztán egyik napról a másikra elkergethet minket innen. Jobb, ha több pénzünk marad, amivel fizethetünk a Szkovronek családnak. Hiszen ők már beleegyeztek abba, hogy ti náluk lakjatok Varsóban. Ebben nektek is igazat kell, hogy adjatok nekem – mondta Apu.
Reggel Apu közölte Mosalkova asszonnyal a döntését. Mosalkova hamarosan megjelent egy tucat parasztruhával. Levetettem az új kék bársonyruhámat, ami bizony már nagyon bepiszkolódott, s helyette egy nagy, csíkos parasztszoknyát és egy nagy inget vettem magamra. A fejemet bekötötték egy nagy kendővel.
Mosalkova Anyu kezébe nyomta az igazolványt, s már készen is álltunk az útra. Apu erősen magához ölelt, és a fülembe súgta:
– Ne félj, Hanicskám, a háború után majd értetek jövök.
Keserves sírással váltunk el Aputól.
Mosalkova asszony fia vitt ki minket szekérrel a vasútállomásra, s onnan vonattal utaztunk Varsóba.
A vonaton szerencsésen keresztülmentünk az igazoltatásokon, aztán megérkeztünk Varsóba a Szkovronek családhoz.
Biztos voltam benne, hogy Apu is épségben érkezett meg az erdőbe a partizánokhoz. De kiderült, hogy tévedtem. Aput elfogták az erdőben és megölték. Így hát a háború végén nem jött értünk, ahogy megígérte.

kérdések:

  1. Miért kellett Hanának és családjának oly hirtelen elmenekülni?
  2. Hol kellett megúzodniuk, s hogyan teltek ott napjaik?
  3. Ki adott nekik menedéket, s milyen veszélyekkel járt ez a lépés úgy a mentő mint a megmentettek számára?
  4. Szerintetek, hogyan segitett magán Hana reitekthelyén, a krumplis- zsákban ?
  5. Miért kellett Hanáéknak hirtelen elhagyniuk menedékhelyüket, s milyen elhatározásokra jutottak a család tagjai? Mi volt szerintetek a legnehezebb döntés?
8. Láthatatlanok

Anyuval együtt megérkeztünk Varsóba. Senki nem vette észre, hogy zsidók vagyunk.
Befordultunk a Zelezna utca sarkán, és bementünk a 64-es ház kapuján. Onnan felmentünk a hatodik emeletre, ahol a Szkovronek család lakott. Szkovronekné a mi falubeli szomszédnőnk, Mosalkova asszony testvére volt. A Szkovronek család megengedte, hogy náluk lakjunk.
Így laktunk együtt Szkovronek bácsival, aki villanyszerelő volt, Szkovronek nénivel, aki szappant árult a piacon, és két lányukkal, Hankával és Básával, akik iskolások voltak.
Két éven keresztül laktunk velük együtt.
Két éven keresztül nem tettük ki a lábunkat a kapun.
Két éven keresztül még a lakásban sem járkáltunk.
Két éven keresztül még az ablakhoz se mentünk közel, csak négykézláb másztunk alatta.
Két éven keresztül Hanka és Bása nem hoztak haza barátnőket.
Senkinek sem volt szabad megtudnia, hogy mi is a lakásban vagyunk. Ez volt az életünk titka. Anyu takarított, és ő főzte a szappant, amit Szkovronek néni árult a piacon. Anyu varrta és javította a család ruháit is.
Esténként segített a lányoknak megírni az iskolában kapott házi feladatokat. Sokszor én is tudtam a válaszokat azokra a kérdésekre, amelyeket a lányoknak kellett megoldani, de nagyon keveset beszéltem, nem akartam senkit sem zavarni vagy idegesíteni.

Láthatatlanok
Láthatatlanok

Reggel, amikor a házbeliek elmentek otthonról, hirtelen úgy éreztem magam, mint egy királynő. Meglocsoltam azokat a cserepes virágokat, amelyeket Szkovronek néni adott nekem, olvasgattam a lányok könyveit, négykézláb mászkáltam az ablak alatt, onnan hallgattam az udvaron játszadozó gyerekeket, és beszélgettem Anyuval. De csak suttogva, halkan, nehogy valaki meghallja.
Hosszasan ültem a bejárati ajtó mellett, és figyeltem a lépcsőn le-fel járó emberek lépéseit. Szkovronekék lépteit is meg tudtam különböztetni. Tudtam, mikor érkeznek, és már vártam, hogy lenyomják a kilincset. Ez volt a jel arra, hogy ki lehet nyitni az ajtót. Soha senki közülük nem kopogtatott, s nem csengetett. Ha valaki mégis csengetett vagy kopogtatott az ajtón, úgy éreztem magam, mint aki nem teljesítette a rábízott feladatot, hiszen nem hallottam meg idejében a lépcsőházi hangokat. Ilyenkor némán és izgatottan vártam, amíg a lépések eltávolodtak az ajtó közeléből.

kérdések:

  1. Miért kellett Hanának és édesanyjának „láthatatlanná” válniuk, s ez hogyan nyilvánult meg mindennapi életükben?
  2. Mi volt szerintetek a legnehezebb ebben a helyzetben, s hogyan próbálták Hana és édesanyja áthidalni ezeket a mindennapi nehézségeket.?
  3. Véleményetek szerint igaz-e az, hogy csak Hana és anyukája szenvedtek a varsói lakásban való bujdosásuk alatt? (Ki még és miért?)
9. Lázadás

Szkovronekék lakása nagyon közel volt a varsói gettó utcáihoz. A németek parancsa szerint a város minden zsidó lakosának oda kellett költöznie. Így lett a varsói a legnagyobb gettó. Szkovronek néni mesélte is Anyunak, mennyi zsidó érkezett a piactérre, miután megszöktek a gettóból. Ezektől a szerencsétlenektől hallottak az odabent uralkodó kibírhatatlan helyzetről, az éhségről, a járványos betegségekről és a szörnyű zsúfoltságról. Az a hír járta, hogy a gettóból marhavagonokkal szállítják el a zsidókat. Szkovronek néni azt is mondta, hogy kint az emberek azt suttogják, hamarosan történni fog valami a gettóban.
Egy éjjel, amikor már mindenki aludt, hatalmas robbanások hallatszottak a gettó felől, és az ég alja egész bevörösödött. Nem álltam meg, s óvatosan odalopakodtam az ablakhoz. Anyu már ott állt, némán. Nem váltottunk szót, csak folytak a könnyeink.

Lázadás
Lázadás

Tudtuk, hogy az a kevés zsidó, aki még a gettóban maradt, végső erejével, néhány pisztollyal most élethalálharcot vív az állig felfegyverzett német katonai egységek ellen. Világos, hogy ebben a harcban a zsidóknak semmi esélyük sincs.
Egy másik éjszakán felhurrogtak a szirénák. A németek bombázták a gettót. Rajtunk kívül a ház összes lakója – a Szkovronek családdal együtt – lement az óvóhelyre. Én Anyuval a lakásban maradtam. Anyu rám borult, és megtiltotta, hogy kinézzek. De én mégis kikukucskáltam egy kicsit a karjai alól, és csodálkozva figyeltem az ablakon át, miként csapnak le a bombák. Nem gömbölyűek voltak, ahogy elképzeltem, hanem olyanok, mint egy-egy nagy borosüveg. Így feküdtünk ketten, amíg el nem csendesült minden.
Néhány nap múlva Szkovronek nénitől tudtuk meg, hogy a gettót felgyújtották, s nem maradt ott egy zsidó sem.
Szkovronek néni nagyon dicsérte a zsidókat. Azt is elmesélte, hogy a városban a lengyelek azt mondják, a zsidók meg merték tenni azt, amit ők nem: mertek fellázadni.

10. Hajszál Híján Múlt

Amikor a Szkovronek családnál bujkáltunk, senkinek sem volt szabad megsejtenie, hogy mi is ott vagyunk. Ezért, amikor vendégek jöttek, Anyuval a nagy ruhásszekrénybe bújtunk be.
Egyszer, amikor váratlan vendég érkezett, s mi nem értünk el a szekrényig, nagy gyorsan a szenesládába rejtőztünk. A tetejére Szkovronek néni ráült, s mindaddig ott maradt, amíg a vendég el nem távozott.
Volt úgy néha, hogy órák hosszat kellett ülnünk a szekrényben némán, egy mukkanás nélkül. Ilyenkor, a szekrény alján gubbasztva, kék ruhás kis erdei törpének képzeltem magam, fejemen egy piros rojtos sapkával. Így láttam magam az erdőben sétálgatva, felismervén minden virágot az illatáról.

Hajszál Híján Múlt
Hajszál Híján Múlt

Volt még egy megegyezésünk, miszerint ha a németek zsidók után kutatva ide is eljutnak, akkor mi Anyuval lemegyünk a hatodik emeletről az ötödikre, és kiugrunk az ablakon, nehogy miattunk büntessék meg a Szkovronek családot.
Az egyik nap valóban idejöttek a németek, és mindenhol zsidókat kerestek. Már a negyediken voltak, mikor Anyu fogta a kezemet, hogy a megegyezéshez híven lemenjünk az ötödik emeletre. Hanka Szkovronek állított meg bennünket. Hozott egy hosszú létrát, és ránk parancsolt, hogy másszunk fel gyorsan a háztetőre. Ott ültünk egy jó ideig, míg Hanka le nem hívott minket.
Mikor ismét bent voltunk a lakásban, Hanka elmesélte, hogy a németek már az ötödik emeleten jártak, amikor egyszer csak meggondolták magukat és elhagyták az épületet.
Hirtelen mind a hárman – Anyu, Hanka és én – boldogan táncra perdültünk. Örömteli tánc volt ez, a megkönnyebbülés és a szabadság tánca, a gonoszságon való felülkerekedés tánca.

kérdések:

  1. Mit tudott meg Hana a varsói gettó lázadásáról?
  2. Mi volt a lengyelek véleménye a gettó lázadóiról?
  3. Mi a Ti véleményetek a gettó lázadóiról? Lehet-e őket hősoknek nevezni?
  4. Lehet e Hana és édesanyja viselkedését hősiesnek nevezni?
11. A Háború Végén

Tízéves voltam, amikor véget ért a háború.
Anyuval együtt vonattal utaztunk haza, Biala Rawskába. Azt hittük, hogy majd Aput is ott találjuk, és reméltük, hogy lesz valaki a családból, aki megmenekült.
A vonaton összetalálkoztunk egy volt lengyel szomszédunkkal. Azt hittem, hogy örömmel fog viszontlátni minket, de ő csak egy futó pillantást vetett ránk, és már nyomult is be a vonat belsejébe.
Megérkeztünk a városkánkba. Mikor elhaladtunk a lakásunk mellett, bepillantottam az ablakon. Minden úgy állt a helyén, mint régen, amikor elmentünk. De most egy lengyel család lakott ott. Ez már nem volt a mi otthonunk.

A Háború Végén
A Háború Végén

Aztán később Marisa barátnőmhöz látogattunk el. Ott maradtam nála, amíg Anyu elment ahhoz a parasztasszonyhoz, aki a disznóóljában bújtatott minket, hogy Apu sorsa felől érdeklődjön.
Marisa már nem volt a barátnőm.
Túl sok minden történt, és annyi minden megváltozott azóta, hogy együtt bújócskáztunk a ház mögötti lugasban!
Anyu csak hallgatott, mikor visszajött a lengyel parasztasszonytól. Én se kérdezősködtem.
Csak mi ketten maradtunk meg Anyuval… egyedül.
Elvesztettük Aput, nagymamát, odavesztek a nagybácsik, a nagynénik, Henja, az unokatestvérem… mindenki.
A városkánk zsidó lakosaiból csak két gyerek menekült meg – én és egy kisfiú –, és még harmincöt felnőtt.
Másnap örökre elhagytuk kis városunkat.

12. Újra Zsidók Között

Távozásunk után egy másik városba költöztünk, és senkinek se mondtuk meg, hogy zsidók vagyunk.

Újra Zsidók Között
Újra Zsidók Között

Anyu varrónőként dolgozott, én meg a helyi lengyel iskolába jártam.
Osztálytársaimmal együtt mentem a katolikus templomba, és a papnál hittant tanultam. Egyszer, amikor a pap kérdésére csak én tudtam a helyes választ, azt mondta: „Hanicska, ha nem tudnám, hogy keresztény vagy, hát azt mondanám, hogy egész zsidó eszed van.”
Hazaérve arra kértem Anyut, hogy menjünk, és keressük meg a túlélő zsidókat.
Így utaztunk Łódźba. Péntek volt, amikor Anyuval a város utcáit róttuk, s hirtelen égő gyertyákat pillantottunk meg az egyik ablakban.
– Ma van Sabbat előestéje – mondta szomorúan Anyu.
Aztán bekopogtatott az ajtón, ahonnan töltött hal erős illata ütötte meg az orrunkat. Anyu sírva borult a zsidó háziasszony vállára… Ismét zsidók közt voltunk.
Anyu Łódź városából ismerte Kupersmidt József urat, aki a háborúban elvesztette feleségét és kislányát. Anyu és Kupersmidt úr összeházasodtak, ő lett a nevelőapám.
Egy év múlva megszületett kisöcsém, Ávrahám.

Útban Izrael Felé
Útban Izrael Felé

József apa elmesélte nekem, hogy az ókori Hana, akiről a nevemet kaptam, milyen hősiesen viselte el Antiokhosz császár kegyetlenségét, aki kínhalálra ítélte a fiait, amiért azok zsidókként akartak élni.
Ekkor már nagyon közel éreztem magam a zsidó néphez, és minél hamarabb szerettem volna Izrael földjére érni.
Hamarosan beléptem a „Haluc” ifjúsági mozgalomba. Itt sokat hallottam Izraelről, ahová nagyon vágytam.
Számomra ekkor már világos volt, hogy a családom nem marad Lengyelországban. Többek között felajánlották, hogy vándoroljunk ki Amerikába, de kijelentettem, hogy én csak Izraelbe akarok menni.
Így hagytuk el Lengyelországot, és Izraelt vettük célba.

kérdések:

  1. Miért akartak Hana és édesanyja ismét zsidók között élni?
  2. Miért nem akartak Lengyelországban maradni, és hová akartak eljutni?
13. Útban Izrael Felé

Amikor az „Acmaut” (Függetlenség) nevű hajó Haifa városához közeledett és a fedélzetről megpillantottam a Karmel-hegyet, tudtam, hogy hazaérkeztem.

A Szkovronek csaád
A Szkovronek csaád

Ekkor gondoltam arra, hogy most már Hana a nevem, és büszke vagyok zsidó mivoltomra. Erec Iszrael földjén élek, ahol a zsidó népnek jövője van.
Izraelbe vándorlásom után Tel-Avivban telepedtem le a szüleimmel együtt.
Később kitanultam a nővérszakmát, és évekig az egészségügyben dolgoztam, Tel-Avivban. Jichák Gofrithez mentem férjhez, és megszületett Ofer nevű fiam, aki ma már orvos. Jeruzsálemben él feleségével, Dafnával, és két gyerekével, Sanival és Gillel.
Édesanyám, Ziszel, szintén Tel-Avivban élt, időskorában is folytatta a varrást.
A Szkovronek családot soha nem felejtettük el. A Jad Vasem Intézetben fát ültettek emlékükre, miután a Világ Igazainak ismerték el őket.

kérdések:

  1. Hogyan folytatódott Hana élete?
  2. Szerintetek miért mesél Hana új családjáról?
  3. Milyen levelet irnátok Hanának?

Életem végéig magamban fogom hordozni a történetemet, melyből csak egy keveset meséltem most el Nektek. Örömmel válaszolok majd leveleitekre, ha írtok nekem, és szívesen találkozom Veletek.

Hana Gofrit
Dizengoff 25, Tel-Aviv 63116
Israel


Hana Gofrit története
Irta: Neomi Morgenstein
Rajz: Avihaj Kohen
Szaktanács: Rami Bar – Gijora, Karmit Szagi, Sulamit Imber, Avraham Milgrem
Yad - Vasem Jeruzsalem 1995