Segédanyagok

1.sz. segédanyag

„Az albumnak is megvan a maga saját sorsa”

Az 1961-es, Jeruzsálemben lefolytatott Eichmann-per során rengeteg információ került nyilvánosságra az Auschwitz albumról. Eichmann magas rangú SS tiszt volt, aki kulcsszerepet játszott az „Endlösung”, a „Végső Megoldás”, azaz az európai zsidóság elpusztítására tett kísérlet megszervezésében, irányításában. A per során bűnösnek találták és halálra ítélték.

A peranyag előkészítése során mind az Egyesült Államokban, mind Európában cikkek sora jelent meg a sajtóban, említést téve az albumról, és Lilivel is több interjú készült.

Szintén sok tudósítás jelent meg  az albumról az ún. frankfurti per kapcsán, mely Németországban zajlott 1963 és 1965 között. Vádlottjai olyan német bűnösök voltak, akik Auschwitzban teljesítettek szolgálatot. Dr. Erich Kulka volt az első, aki tanúként említést tett az albumról és arról, hogy Lili hogyan találta meg azt. A per során nyilvánosságra került a képeket készítő két SS fényképész személyazonossága is: Bernhard Walter és Ernst Hoffmann. Ők ketten hivatalos fényképészként dolgoztak Auschwitzban, így azon kevesek közé tartoztak, akiknek engedélyük volt, hogy a táborban felvételeket készíthessenek. Bernhard Walter, annak ellenére, hogy többször is megjelent a másfél évig tartó per során a bíróságon, végül sikeresen félrevezette az esküdtszéket, így a fényképészek személyazonosságának kérdése továbbra is nyitva maradt. A helyettese, Ernst Hoffmann már a háború után eltűnt, így senki mást nem tudtak kihallgatni az albummal kapcsolatban.
Dr. Kulka tanácsára ekkor a bíróság beidézte magát Jákob-Zelmanovic Lilit, aki ekkor már az Egyesült Államokban élt, hogy tanúskodjon. 1964. december 3-án Lili megjelent a tanúk padján, kezében az eredeti albummal. Az albumot terhelő bizonyítékként használták fel, miután Lili elmesélte, hogyan talált rá a fotókra, és miután utalást tett a képeken látható SS beosztottakra. A bíróság ragaszkodott hozzá, hogy Lili hagyja ott az albumot a peranyag részeként, de ő ezt megtagadta. Az album saját tulajdonában maradt, amíg azt a Yad Vashem intézetnek nem ajándékozta.

Tanári segédanyag: A „végső megoldás”

A „végső megoldás”

Bevezetés

Bár a nácik 1933-ban kerültek hatalomra, 1941 második feléig a náci politika nem törekedett a zsidók megsemmisítésére. Az erre vonatkozó politikai irányzvonal alakulása egybeesik azzal, hogy Németország 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót. A történészek még ma is vitatkoznak annak az utasításnak a jelentéséről, amit Herman Göring intézett Reinhard Heydrich-hez 1941. július 31-én. A kutatások azt bizonyítják, hogy a férfiak tömeges kiirtása 1941 júniusában kezdődött, nőkre és gyerekekre csak augusztusban terjesztették ki. Nem maradt fenn írásos parancs Hitlertől, amely a gyilkolás kiterjesztéséről szólt, de feltehető, hogy vagy 1941 őszén vagy 1942 elején adta ki ezt a parancsot. A Szovjetunió után Lengyelországban, majd egész Európában kiterjedt a zsidók legyilkolása.

Az Einsatzgruppen

1941. június 22-től négy mozgó, megsemmisítő egység (Einsatzgruppen) kezdte meg a zsidók módszeres legyilkolását Kelet-Lengyelországban és a Szovjetunióban. Az Einsatzgruppenek az SS tagjaiból és a német rendőrségből álltak, és a német hadsereggel is együttműködtek. A feladatuk az volt, hogy felkutassák a Birodalom ellenségeit, beleértve a kommunistákat és az összes zsidót, majd kivégezzék őket.

Kezdetben a gyilkolási eljárás módja az volt, hogy az áldozatokat szakadékok, bányák,árkok vagy az erre a célra ásott gödrök széleire terelték . A zsidókat rákényszerítették, hogy átadják értéktárgyaikat, le kellett vetkőzniük, ezután agyonlőtték őket és a testüket az árkokba dobták, legtöbbször azokba, amiket velük ásattak.

A Szovjetunió megszállt, déli régióiban zsidók tízezreit gyilkolta meg a román hadsereg. 1941 őszén a zsidók szisztematikus gyilkolása Jugoszláviában is elkezdődött. A mozgó, megsemmisítő egységek mellett néhány esetben helyi antiszemiták is részt vettek a gyilkosságokban. 1943 tavaszára az Einsatzgruppenek és a velük együttműködők 1,4 millió zsidót és rajtuk kívül még százezreket öltek meg, beleértve szovjet hadifoglyokat és romákat is.

A megsemmisítő táborok

A német álláspont szerint az Einsatzgruppenek munkája több problémát is felvetett. A gyilkolási módszer alkalmazásához sok emberre volt szükség, továbbá a módszer lélektani ellenállást okozott néhány gyilkosban. Emellett a helyi lakosság jelenléte veszélyeztette a műveletek titkosságát. A katonai vezetés soknak találta a felhasznált lőszer mennyiségét, amelyre nagy szükség volt a háború menete során.Ezért egy új módszert dolgoztak ki, amely minimalizálta a gyilkosok és az áldozatok közötti távolságot. Így alakultak ki azok a különböző megsemmisítő helyek, ahova az áldozatokat deportálták, a helyett, hogy a gyilkosok helyben pusztítsák el őket.

Az első megsemmisítő tábor, Chelmno, 1941 decemberében kezdett működni. Zsidók százezreit ölték meg itt a Németország által bekebelezett nyugat-lengyelországi (az úgy nevezet Wartegau) területekről.
Az 1942-ben Berlinben megtartott Wannsee-konferencia mérföldkő volt a „végső megoldás” kibontakozásában. Náci hivatalnokok tárgyalták pán-európai összefüggésben a végrehajtás menetét és összehangolták az egyes hivatalok működését azért, hogy beindítsák a gépezetet.

A deportálási akciók menete több szakaszból állt: első a letartóztatás, az „Aktions” (azaz embervadászatok) keretében. Ezután az áldozatokat tranzit pontokon gyűjtötték össze, ahonnan zsidók ezreit szállították a különböző megsemmisítő táborokba. Néhány esetben átmeneti helyre vitték őket, mint pl. gettók vagy átmeneti táborok. Kelet-Európában zsidók százait, sőt ezreit válogatás nélkül szedték össze az „Aktion”-ok során a gettókból – hogy feltöltsék a nácik által felállított deportációs kvótát – majd tehervagonokban deportálták őket. A vonatút néha több napig eltartott, kíméletlen körülmények között, víz, étel vagy higiéniai lehetőségek nélkül, így számos zsidó már az utazás során elpusztult.

Három haláltábor létesült a Főkormányzóság területén (a feldarabolt Lengyelország központi részén): Belzec, Sobibor és Treblinka. Ezek voltak azok a haláltáborok, ahol a lengyel zsidóság nagy többségét 1942-ben és 1943 első hónapjaiban meggyilkolták, más európai nemzetekből származó zsidókkal egyben. Ebben a három táborban több mint 1,5 millió, főleg lengyelországi zsidót gyilkoltak meg.

1943 végén, az ezekről a területekről származó zsidókat, akik túlélték a korábbi deportálásokat, a halálba küldték, elsősorban a majdaneki táborban.
1942 elejétől egész Európából deportáltak zsidókat, főleg az Auschwitz-Birkenau-i megsemmisítő- és koncentrációs táborba. Ez a komplexum vált az európai zsidók elsődleges megsemmisítő helyévé, miután más haláltáborokat bezártak. Az Auschwitzban végzett gyilkolás 1944 tavaszán és nyarán érte el a tetőfokát, amikor a Szlovákiából, a lódzi gettóból és főleg Magyarországról származó zsidók százezreit gyilkolták meg. A nácik legalább 1,1 millió zsidót gyilkoltak meg ebben a táborban egész Európából.
A „végső megoldás” utolsó áldozata az a negyed-millió zsidó fogoly volt, akik a halálmenetek során pusztultak el, amikor a foglyokat tömegesen evakuálták Lengyelországból és a balti államokból Németországba, a Vörös Hadsereg előrenyomulása miatt.

2. sz. segédanyag

Auschwitz-Birkenau – a tábor története

Az Auschwitz-Birkenau-i komplexum volt a legnagyobb náci halál- és koncentrációs tábor, 60 km-re Krakkótól nyugatra. A nácik által meggyilkolt zsidók egy hatodát Auschwitzban gázosították el.

1940 áprilisában Heinrich Himmler SS parancsnok egy új koncentrációs tábor létrehozását rendelte el Oswiecim közelében, amely Lengyelországnak azon a területén feküdt, amelyet a II. világháború kezdetén a németek bekebeleztek. Az első lengyel politikai foglyok 1940 júniusában érkeztek Auschwitzba és 1941. márciusára már 10.900 fogoly volt a táborban, többségükben lengyelek.

Auschwitz hamarosan a legbrutálisabb náci koncentrációs táborként vált ismertté.

1941 márciusában Himmler elrendelte egy második, sokkal nagyobb táborrészleg építését, mintegy 3 km-reaz eredeti tábortól. Ezt kezdetben hatalmas hadifogolytáborként működtették, később pedig megsemmisítő táborként funkcionált Birkenau vagy Auschwitz II. néven. Végül a legtöbb fogoly – zsidók, lengyelek, németek és cigányok – az auschwitzi komplexum Birkenau részében került elhelyezésre. Itt voltak a legmegalázóbb és legembertelenebb körülmények – valamint a gázkamrák és a krematóriumok is.

A harmadik részleg, Auschwitz III., Monowitz közelében épült, ez kényszermunkatábor volt, melyet Buna-Monowitznak hívtak. A Buna név az itt lévő Buna szintetikus gumigyár nevéből származik, ez az IG Farben tulajdonában volt, ami a németek legnagyobb vegyi vállalata. A munkások zöme itt és más, német tulajdonú gyárakban is zsidó foglyok voltak. A megerőltető munkától a végsőkig kimerült foglyokat időről időre új foglyokkal pótolták. Az egész auschwitzi komplexum összesen 45 altábort, azaz kényszermunkatábort foglalt magába.
Auschwitzot először Rudolf Höss táborparancsnok irányította és az SS kegyetlen „Halálfej”-es egységei őrizték. A személyzetet számos, olyan kiváltságos fogoly segítette, akiknek jobb ételeket, jobb körülményeket és túlélési lehetőségeket adtak, ha beleegyeztek, hogy betartatják a a tábor kegyetlen szabályait.

Auschwitz I-t és II-t négy méter magas, elektromos szögesdrót kerítés vett körbe, amit gépfegyverrel és puskával felszerelt SS katonák őriztek. Ezen kívül a két tábort őrtornyok láncolatával kerítették be, amelyet majdnem egy kilóméternyi távolságban helyeztek el a kerítésen kívül.

1942 márciusában kezdtek naponta érkezni a zsidó transzportok. Sok esetben egy nap több vonat is érkezett, mindegyik ezer, vagy még több áldozatot hozva a kelet-európai gettókból, valamint Nyugat- és Dél- Európa országaiból. 1942-ben egész évben érkeztek szállítmányok Lengyelországból, Szlovákiából, Hollandiából, Belgiumból, Franciaországból, Jugoszláviából és Terezínből. Zsidók, valamint cigányok 1943-ban is folyamatosan érkeztek a táborba.

1943 márciusában 19 transzport érkezett Thessalonikiből, Görögországból a táborba. Magyar zsidókat 1944-ben szállítottak Auschwitzba, egy időbena lengyel gettókban még megmaradt zsidókkal. 1944. augusztusára 105.168 fogoly volt Auschwitzban és Birkenauban, míg másik 50.000 zsidó fogoly élt a különböző melléktáborokban. A táborlakók száma folyamatosan nőtt a magas halálozási ráta ellenére, amit a megsemmisítés, az éhezés, a kemény munka és a járványok okoztak.

Megérkezve a birkenaui rámpára, a zsidókat tulajdontárgyaik nélkül kirángatták a vasúti kocsikból és arra kényszerítették őket, hogy két sorba álljanak, külön a férfiak és a nők. SS tisztek és a hírhedt Dr. Josef Mengele vezette a szelekciókat, a legtöbb áldozatot egy oldalra küldve, halálra ítélve őket a gázkamrákban. Néhányukat a másik oldalra küldték, őket kényszermunkára rendelték. Azokat, akiket a halálba küldtek, még aznap megölték, és a holtestüket a krematóriumokban elégették. Akiket nem küldtek a gázkamrákba, azokat a „szaunába” vitték, ahol leborotválták a hajukat, a szőrzetüket, csíkos rabruhát osztottak nekik és regisztrálták őket. A regisztrációs számokat a bal karjukra tetoválták. Ezután a legtöbb foglyot Auschwitz I-ben és III-ban, a kisebb táborokban, vagy más koncentrációs táborokba küldték kényszermunkára, ahol a várható túlélési idő csak néhány hónap volt. Azok a rabok, akik karanténba kerültek, átlagosan csak pár hétig maradtak életben.

A foglyok tábori életrendje sokféle kötelezettségből állt. A napi menetrend tartalmazta a hajnali felkelést, a hálóhely rendbetételét, a reggeli sorakozót, az utat a munkába, a kemény munka hosszú óráit, a sorban állást a szánalmas ételért, a visszautat a táborba, a blokk ellenőrzését és az esti sorakozót. A sorakozó alatt a foglyoknak teljesen mozdulatlanul, néma csöndben kellett állni, néha órákig, az időjárástól függetlenül, rendkívül vékony ruhában. Ha bárki elesett vagy megbotlott, azt megölték. A raboknak az összes energiájukat arra kellett összpontosítani, hogy túléljék a mindennapok megpróbáltatásait.

Az auschwitzi komplexum gázkamrái alkották a legnagyobb és leghatékonyabb megsemmisítési módszert, amit a nácik alkalmaztak. Négy kamrát használtak Birkenauban, mindegyik alkalmas volt akár napi 6.000 ember meggyilkolására. Úgy építették őket, hogy zuhanyzóknak nézzenek ki, azért, hogy megtévesszék az áldozatokat. Az újonnan érkezőknek Birkenauban azt mondták, hogy dolgozni küldik őket, de először le kell zuhanyozniuk és fertőtlenítésen kell átesniük. Bevezették őket a zuhanyzószerű kamrákba, ahol gyorsan elgázosították őket a rendkívül mérgező Zyklon B gázzal.

Néhány auschwitzi foglyot, többek között ikreket és törpéket, különféle fájdalmas, (teljesen etikátlan) orvosi kísérletek alanyaiként „használták”. Kíméletlen körülmények között tesztelték ellenálló képességük határát, mint pl. rendkívül melegben vagy hidegben vagy sterilizálták őket.

A szörnyű körülmények ellenére Auschwitzban voltak rabok, akiknek sikerült ellenállniuk a náciknak, voltak szökési kísérletek és fegyveres ellenállás is. 1944. októberében a zsidó Sonderkommando tagjainak, akik a krematóriumban dolgoztak, sikerült megölni néhány SS katonát és felrobbantani egy gázkamrát és egy krematóriumot. A lázadók mindegyike meghalt, de feljegyzéseket hagytak maguk után , amelyek a németek által, Auschwitzban elkövetett szörnyűségek hiteles dokumentációjaként szolgál.

1945 januárján a szovjet katonák eljutottak Auschwitzig. Kétségbeesésükben a nácik visszavonultak és az 58.000 életben maradt foglyok legtöbbjét halálmenetben Németország felé küldték, a legtöbb foglyot útközben megölték. A szovjet hadsereg január 27-én szabadította fel Auschwitzot; a katonák csak 7650, alig élő rabot találtak a táborkoplexum teljes területén. Mindent egybevéve legalább 1,1 millió zsidót gyilkoltak meg ezen a helyen.

3.sz. segédanyag

A fénykép, mint történelmi dokumentum1
Nina Springer-Aharoni

A fényképezőgépnek hatalma van. Mintegy lefagyasztja a vizuális valóság töredékét, hogy a pillanatot örökre megőrizze. Így a történészek fontos, hathatós eszköznek tekintik.

A második világháborúról és a holokauszt időszakáról sok lefényképezett pillanat és helyszín maradt ránk. Vannak olyanok, mint a varsói gettóból való fiúnak a képe, amelyek olyannyira ismertek, hogy úgy tűnik, mindig velünk vannak, úgy gondolunk rájuk, mint az európai történelem e sötét időszakának védjegyeire.

A német nemzetiszocialista rendszer felismerte a fényképezőgép hatalmát, és élt mind pozitív, mind negatív lehetőségeivel. A náci vezetők, hatalmuk során, mindvégig kihasználták ennek az eszköznek az előnyeit. Attól a perctől fogva, ahogy a zsidó-ellenes akciók elkezdődtek, százával, ezrével osztogatták az antiszemita fényképeket, hogy befolyásolják a német közvéleményt, és beléjük ültessék az antiszemita ideológiát. Mind a nürnbergi törvények kihirdetésekor, mind a zsidó tulajdon árjásításakor vagy a gettók felállításánál és a koncentrációs táborokba való szállításnál, valamint a „végső megoldás” végrehajtásakor a fényképezőgép egym-formán hűséges segítőtársa volt a náciknak.

A fényképezőgépet a felszabadítók is használták. A szövetséges katonák sok dokumentális felvételt készítettek arról, amit a táborok felszabadításakor láttak. A háború után a fényképeket széles körben „szemtanúként” használták a háborús bűnösök pereiben. Ezek nácikat vádló dokumentumokként szolgáltak, amikor a rezsim sok vezetőjét bíróság elé állították, először Nürnbergben, később az Eichmann-perben, és az évek során más pereken is.

A fényképek azt az érzést keltik, hogy az ember közvetlenül fér hozzá a valósághoz. Még ha ez a valóság már el is múlt, a kép keresztmetszetét adja a múlt időnek, és lenyomatban dokumentálja azt. Az idő amely „rávésődik” a lenyomatra, kitörölhetetlenül nyomot hagy az ember memóriájában és megmarad örökségként a jövő számára. Ha valaki az időnek ezt a látható szeletét figyeli, visszatérhet a múltba, és koncentrálhat a részletekre, gondolatokat és emlékeket idézhet fel. A fényképnek sajátos ereje van és megkülönböztetett helyét még a mozgókép korában is megtartja.

Mindazonáltal a fénykép – belső erejének ellenére – nagyon sérülékeny. Ha pusztán technikai tevékenység eredményének tekintjük is, egy fotó nem szükségszerűen objektív. Mint minden történelmi dokumentumnak, a fényképnek is van személyes nézőpontja. A készítője választja ki a pillanatot és a szöget, ezen kívül technikai lehetőségei is vannak ahhoz, hogy manipulálja a képet, többek között a fény és árnyék beállításával, vagy a kontúrok élesítésével és elmosásával vagy a kicsinyítéssel és nagyítással. Sőt, mikor a fényképész munkája már véget ér, a kép hatását tekintve más tényezők is szerepet kapnak és változásokat okoznak. A fotográfus témaválasztása, a kontextus, amelybe a képet kinyomtattják, a képaláírás, mind különböző interpretációkhoz vezethetnek és módosíthatják a történelmi igazságot. Ezért a történésznek éppen olyan kritikusan kell vizsgálnia a fényképek részleteit, mint ahogyan más történelmi dokumentumokat is tanulmányoz. Legfontosabb a képen levő emberek és a fényképész azonosítása, a kép készítési dátumának, a neveknek és más hasonló részleteknek a megállapítása.

A fényképezőgép használata a náci Németországban

A nácik hatalomra kerülését megelőző években a fotóriporteri szakma hatalmasat fejlődött. A fényképészet különleges elismertségre tett szert, mind a kereskedelmi célra gyártott fényképezőgépek előállítása, mind a közvélemény tájékoztatásában történő egyre szélesebb körű részvétele kapcsán. A hordozható kompakt Leica fényképezőgép elfoglalta a stúdiót igénylő álló apparátus helyét, ezáltal új fotózási lehetőségek nyíltak, lehetővé vált spontán felvételek készítése a legkülönbözőbb szögekből.

A náci vezetők, akik többféle előnyt kovácsoltak ezekből a lehetőségekből – felhasználva a fényképezést a Birodalom és a birodalmi vezetők dicsőítésére, az emberek meggyőzésére, a közvélemény befolyásolására és nem utolsósorban fajelméletük elterjesztésére – tudatában voltak, hogy a fényképezőgépek ellenük is felhasználhatóak. Ezért törvények tiltották a fényképezést a gettók területén, a táborokban és más érzékeny területeken. A hivatásos náci fényképészek a kormány felügyelete alatt dolgoztak. A frontokon, a propaganda-egységekben működő fényképészek, más sajtófotósok és független fotóriporterek, akik idegen sajtóügynökségeknek dolgoztak német területeken, szigorú cenzúra mellett végezték munkájukat. Voltak azonban, akik szabadon fotózhattak és őket nehezebb volt ellenőrizni. Ők német polgárok voltak, akiknek saját fényképezőgépük volt vagy német katonák, akik magukkal vitték saját gépüket és személyes albumokban dokumentálták az időszakot. Képek százai – közöttük néhány színes felvétel is – mutatják be a zsidók életét a nagy gettókban (mint például a varsói), épp úgy, mint a kisebbekben. A német katonák és rendőrök sorozatban készítették a képeket, megörökítve a „zsidó embertípusokat” a nyomor háttere előtt, az éhség és a zsúfoltság gettóbeli feltételei között és dokumentálva a zsidókkal való elképzelhetetlenül durva bánásmódot a különböző akciók és a deportálások közepette. Néhány alkalommal a német katonák még az Einsatzgruppenek által elkövetett gyilkosságokról is készítettek felvételeket. Mivel ezek bizonyítékként szolgálhattak, a hadsereg parancsnokok megtiltották a fényképezést és elrendelték az Einsatzgruppenek tevékenységéről szóló képek elkobzását.

Németországban élő zsidó fotográfusok is dokumentálták ezt az időszakot saját fényképezőgépeikkel. A legkiemelkedőbbeket – akik a német sajtónak dolgoztak a Weimari Köztársaság idején – elbocsátották, amikor a nürnbergi törvények életbe léptek. Néhányuk – egészen a deportálásokig – aktívan a zsidó sajtónak dolgozott, azzal a céllal, hogy fontos dokumentációt hagyjanak hátra a zsidóság németországi életéről. Mendel Grossman például a lodzi gettó, Cví Hirs Kadusin (George Kadish) pedig a kovnói gettó életét dokumentálta fényképezőgépével. Fényképgyűjteményeiket történelmi dokumentációként archívumokban őrzik tanúságot téve a jövő generációi előtt.

• 1. 1