A II. Világháború kitörésekor Varsó lakosságának egyharmada zsidó volt. A német uralom alatt elszigetelték őket a lakosság többi részétől, mindennapos megaláztatásban volt részük, amely olyan rendelkezésekkel kezdődött, mint pl. a megkülönböztető karszalag kötelező viselete, a zsidó boltok megjelölése, a vonaton való utazás megtiltása, stb. 1940 novemberében Varsó zsidó lakosait Európa legnagyobb gettójába zárták. A gettóban lakó emberek száma rövid idő alatt elérte a 460.000-et. A gettóbeli embertelen körülmények, zsúfoltság, éhség, fűtőanyag-hiány, járványok, amiket gyógyszer hiányában nem lehetett megállítani, a gettóban élők tömeges halálát okozták, kb. 4000 ember pusztult el havonta.
A varsói gettóban egy földalatti levéltár működött „Oneg Sabbat” (Sabbat Öröme) néven, dr. Emanuel Ringelblum vezetésével. Ennek a levéltárnak köszönhetően van ma információnk arról, hogy mi is történt a gettó falai között nap mint nap. Ezenkívül fennmaradtak magánnaplók is, melyekből szintén sokat lehet tanulni a gettó mindennapi életéről.
1942. július 22. és szeptember 12. között voltak a legnagyobb deportálások, melyek keretében a gettó lakosainak legnagyobb részét a Treblinka-i megsemmisítő táborba szállitották, ahol meggyilkolták őket. Így ért véget a varsói zsidóság többszázéves gazdag, színes történelme.
1943. április 13-án tört ki a Varsói Gettófelkelés, melyben a zsidó ifjúsági mozgalmak tagjai heteken keresztül harcoltak a német hadsereg ellen. Végül is a németek legyőzték a zsidó fiatalokat, akik egy része elmenekült Varsó lengyel részébe, egy részüket a németek megölték a harcok alatt, másokat meg elhurcoltak a német táborokba. Azt a városrészt, ahol a gettó állt, a németek a földdel tették egyenlővé. Egy évvel a gettófelkelés után tört ki Varsóban a lengyelek felkelése a németek ellen, melynek leverése után Varsó, Lengyelország fővárosa, majdnem teljesen porrá vált.
Varsó lerombolása után csak egynéhány zsidó épület maradt meg, amelyek közelről sem tudnak teljes képet nyújtani eme közösség gazdag és színes életéről a háború előtt. Utazásotok alatt látogatást fogtok tenni a Nozsik zsinagógába, amely ma a varsói, mindössze pár ezer tagot számláló zsidó közösség, kulturális központja.
A krakkói zsidóság sorsa a Holokauszt alatt
A náci uralom alatt Krakkó a Főkormányzóság fővárosa lett. A Wavel kastélyt elfoglalta Hans Frank, a német kormányzó. A gettót 1941. március 21-én állították fel a Podgorze negyedben, amely távol esik a Wavel kastélytól, távol a belvárostól. A gettóba mintegy 18.000 zsidó lakost zártak be, miután 40.000-t előzőleg kiűztek a városból. A 18.000 embernek 300 ház jutott, a zsúfoltság, a lakhely hiánya nyomasztó volt. Emberek raktárokban, pincékben, padlásokon, lépcsőházakban voltak kénytelenek meghúzni magukat.
1941. júliusában 13-szor annyian haltak meg a zsidók közül, mint amennyien egy hónap alatt a háború kitörése előtt. 1943. március 13-án likvidálták a gettót. Nagyon sokat ott helyben megöltek, többeket Auschwitz-Birkenauban és Belzecben gázositottak el. Azokat, akiket kényszermunkára választottak ki, Plasowba szállítottak, ami egy zsidó temető földjén felállított munkatábor volt.
A tikocsini zsidóság sorsa a Holokauszt alatt
1941. június végén foglalták el a németek Tikocsint. Két hónappal később megparancsolták a lengyeleknek, hogy a közeli Lupochova erdőben ássanak három nagy gödröt, ismeretlen célból. 1941. augusztus 24-én megparancsolták a városka zsidó lakosainak (a betegeken és az elmebetegeken kívül) hogy másnap reggel 6 órakor legyenek a város főterén. Másnap reggel a zsidók meleg ruhákban, az útra készen megjelentek a főtéren. 7 órakor megérkeztek a Gestapo teherautói. A németek két csoportra osztották a zsidókat, az egyikbe a nőket és a gyerekeket, a másikba a férfiakat. A csoportokon belül négyes sorokba rendezték őket a magasságuk alapján. Ezután kigyalogoltatták őket a Lupochova erdőbe, miközben botverésekkel „ösztökélték” őket gyorsabb iramra.
Az erdőben belelőtték őket a már előre megásott gödrökbe. Ezen a napon több, mint 1400 tikocsini zsidót gyilkoltak meg. Másnap a németek végigmentek az összes zsidó házon, kituszkolták az otthonmaradt nőket, gyerekeket, időseket, betegeket, akikkel ugyanazt művelték, mint előző nap a többiekkel.
A lublini zsidóság sorsa a Holokauszt alatt
A németek felfogása szerint Lublin az egyik legfőbb „zsidócentrum” volt. Amint a németek elfoglalták a várost, elkezdték a zsidókat az utcán letartóztatni és kényszermunkára vinni, fizikailag bántalmazni és kirabolni.
1939. novemberében kiűzték a zsidókat Lublin főutcájáról, lakásaikat elkobozták. Ugyanebben a hónapban kellett felvarrniuk a megkülönböztető jelet ruháikra, valamint korlátozásokat szabtak mozgási szabadságukban a városon belül és kívül is. 1941. március végén állították fel a gettót, ahova több, mint 34.000 zsidót zártak be. A gettót senki nem hagyhatta el, kivéve a különleges engedéllyel rendelkezőket. 1941. augusztusában tifuszjárvány tört ki a gettóban, és a próbálkozások ellenére az éhség, a zsúfoltság és a gyógyszerhiány végül nagyon sok áldozatot ejtett. A Főkormányzóság területéről a lublini zsidók voltak az elsők, akik Belzecben, az ottani gázkamrákban lelték halálukat.
A deportálások 1942. március 17-én kezdődtek. A németek megparancsolták, hogy minden nap 1400 embert kell deportálni a gettóból. Április 20-án befejeződtek a deportálások, amelyek alatt mintegy 30.000 lublini zsidót vittek el a városból. Legtöbbjüket Belzecben gyilkolták meg, néhányukat a közeli erdőkben. A kb. 4000 megmaradt embert az úgynevezett „kis gettó”-ba gyűjtötték be, ahol elviselhetetlen, embertelen körülmények között kellett élniük. 1942. szeptember 2-án egy szelekció következtében mintegy 2000 embert, majd egy újabb deportálással újabb 1800 zsidó embert Majdanekbe deportáltak.
