Első fejezet: A zsidó közösségek a holokauszt előtt Első lecke
Első lecke: A lengyel zsidóság története 1939-ig

A II. világháború előestéjén mintegy 3300000 zsidó élt Lengyelországban Európa legnagyobb, s a világ második legnagyobb zsidó közösségét alkotva. Hogyan alakult ki egy ilyen nagy létszámú zsidó közösség a világnak ezen a részén? Kik voltak ezek a zsidók, hogyan éltek és milyenek voltak kapcsolataik a többségi társadalommal?
Ebben a leckében a következőkre keressük a választ:

• Mikor és honnan érkeztek a zsidók Kelet-Európába?
• Milyen volt a zsidók helyzete Lengyelországban a XIV—XVII. században?
• A lengyelországi zsidó közösségek felépítése
• A zsidóság helyzete a XIX. században, a kibontakozó lengyel nacionalizmus idején
• A lengyelországi zsidó pártok a XX. század első felében
• A zsidó kulturális élet Lengyelországban
• Zsidó és többségi lengyel kapcsolatok a két világháború között Lengyelországban
• A harmincas évek Lengyelországa

Mikor és honnan érkeztek a zsidók Kelet-Európába?

A lengyel államalapítás 966-ra tehető, amikor I. Mieszko király (a polan nevű törzs hercege, akikről a lengyelek a polska nevet kapták) első lengyel uralkodóház, a Piast-dinasztia megalapítója (amely 1370-ig, Nagy Kázmérig uralkodott Lengyelországban) felvette a kereszténységet és megkezdte a lengyel törzsek egyesítését.

Valószínű, hogy zsidók ebben az időszakban, sőt esetleg már ezt megelőzően is éltek Lengyelország területén, de akkor még csak szétszórtan, nem szervezett közösségek tagjaiként. A szervezett zsidó közösségi élet kialakulása a XII. század második fele és a XIII. század első fele közti időszakra tehető, arra a korszakra, amikor Lengyelországba többször betörtek a tatárok és más nomád népek, mindenütt rombolást és pusztítást hagyva maguk után. Lengyelország királyai az ország benépesítése és újbóli felvirágoztatása érdekében külföldről, főleg az Askenáznak nevezett területről (a mai Németország és Franciaország területe) hívtak kereskedőket, hogy azok segítsék többek közt Lengyelország tönkretett kereskedelmének a talpra állítását. A betelepülő kereskedők között bizonyíthatóan zsidók is voltak.
A lengyel uralkodók a gazdasági élet felélénkítésére törekedtek, s ezért különböző kiváltságokat, jogokat adományoztak a bevándorló kereskedőknek, így a zsidóknak is. Az első, zsidóknak adományozott ránk maradt privilégium 1264-ből származik, kibocsátója V. (Szemérmes) Boleszláv lengyel fejedelem. Nagy Kázmér a XIV. században nemcsak elismerte a korábbi a privilégiumokat, hanem megerősítette és ki is terjesztette őket.

Milyen volt a zsidók helyzete Lengyelországban a XIV—XVII. században

A középkori társadalom olyan közösségekre (testületekre) épült, amelyek a királyok által adományozott privilégiumok alapján jöttek létre. Ezek a közösségek gazdasági, társadalmi vagy földrajzi határok mentén alakultak ki. A társadalom olyan különböző, a rendi jog alapján is elkülöníthető rétegekből, rendekből állt össze, amelyek mindegyikének eltérő volt a jogi helyzete és kötelezettsége.  
A zsidó közösségeket is autonóm testületként ismerték el, és eszerint kapták kiváltságaikat. A lengyel királyok önállóságot biztosítottak a zsidóknak belső ügyeik intézésében, és némi védelmet is nyújtottak nekik a külső ellenségekkel szemben. Cserében a zsidók adót fizettek az udvarnak, és csak a rájuk kiszabott korlátozások közt élhettek. A zsidók egyedül a királytól függtek, akinek teljhatalma volt felettük, ezért ha valaki kárt okozott a zsidóknak, az a király vagyonában okozott kárnak számított.
Lengyelország lakossága a középkorban a nemességből, a papságból, a polgárokból és legnagyobb számban a jobbágyokból állt. A jobbágyok az általuk művelt földhöz és annak tulajdonosaihoz, a nemesekhez tartoztak, ezért nem változtathattak lakóhelyet, nem választhattak szabadon foglalkozást, nem pereskedhettek a bíróságon, de még csak nem is házasodhattak a földesuruk engedélye nélkül.
A zsidóknak is külön engedélyt kellett szerezniük lakóhelyük elhagyásához, nem választhattak bármilyen szakmát (pl. a céhekbe azért nem vették fel őket, mivel a belépéshez szükséges volt a védőszentre való eskütétel). Jogi ügyeiket egy külön - zsidó ügyekben illetékes - bíróságon intézhették csak el, az ún. Négy Ország Tanácsa Bíróságán. amely négy tartomány zsidó közösségeit képviselte: Nagy-Lengyelország, Kis-Lengyelország, Wohlyn és Litvánia. A Négy Ország Tanácsa többek között adóbeszedés céljából jött létre.
A jobbágyság és a zsidók egyaránt teljesen ki voltak szolgáltatva a nemeseknek, de mivel a zsidókra nagyobb szükség volt, ezért bizonyos értelemben a helyzetük kedvezőbb lehetett, mint a jobbágyoké. Ez a tény nagyban hozzájárult a lengyelországi parasztok zsidógyűlöletéhez. A nemesség és az egyház privilégiumait ugyanis a jobbágyok természetesnek vették, a polgárok tőlük távol, elkülönülve éltek, a zsidók viszont a közelükben élő furcsa idegennek számítottak.
Bár a zsidók jogi megszorítások között, állandó bizonytalanságban éltek Lengyelországban, és a pogromok is elég gyakoriak voltak, más országokhoz képest mégis viszonylagos kényelemben élhettek. Mindez jelentős demográfiai növekedést, gazdasági és kulturális felemelkedést, valamint intézményi rendszerük fejlődését eredményezte.
A felvilágosodás eszméit valló zsidó filozófus, Shlomo Maimon, (a XVIII. században élt Lengyelországban) többek között a lengyelek és zsidók közti viszonyt vizsgálta. Megállapítása a korábbi századokra is jellemzőnek tekinthető:

„A zsidó vallás szabadsága és a zsidó vallás gyűlölete [ugyanolyan mértékben] található meg Lengyelországban. A zsidók szabadon gyakorolhatják vallásukat, [anélkül hogy valamit is veszítenének] más jogaikból és még saját bíróságaik is vannak. Ezzel egyidejűleg olyan erős a gyűlölet a zsidó vallással szemben, hogy maga az a szó, hogy „zsidó”, undort és utálatot kelt.” ^[1]

A lengyelországi zsidógyűlöletnek egyfelől gazdasági, másfelől az egyház által is szított vallási alapjai voltak. A lengyel jobbágyok egyszerűen azért gyűlölték a zsidókat, mert Krisztus gyilkosainak tekintették őket. Az egyház papjai, szerzetesei és az egyetemek hallgatói mélyebb teológiai okokból gyűlölték a zsidókat, többek között amiatt, hogy nem keresztelkedtek meg. A polgárság, néha a nemesség és más társadalmi csoportok zsidógyűlölete is főleg gazdasági-politikai okokból eredt, mivel a zsidók konkurenciát jelentettek számukra az iparban és a kereskedelemben.
A zsidók gazdasági és vallási szabadságának biztosítása a királyi udvar és a nemesség érdekeinek felelt meg, de sok esetben ütközött az egyház, illetve más rétegek érdekeivel. Az egyház mindenáron arra törekedett, hogy a zsidókat megtérítse, és ha ez mégsem sikerülne, akkor megalázó és nyomorult helyzetbe akarták kényszeríteni őket. Amikor a papság szándéka a nemesség vagy az uralkodó érdekeibe ütközött, az egyháznak nem volt könnyű korlátozni a zsidók életét. Az udvar a bevételei növelésére, az ország betelepítésére és fejlesztésére törekedett, céljai elérésében többek között a zsidók is segítették. Ha azonban a vallási érvekhez hozzáadódott valamely társadalmi réteg nem vallási érdeke is, akkor az egyház sikeresen léphetett fel a zsidók jogainak korlátozása érdekében. Az egyháznak a nemességre és az udvarra gyakorolt hatása függött a király erejétől, a király zsidókhoz való viszonyától, a geopolitikai helyzettől, és még sok egyébtől is. Sok esetben űztek el zsidókat a lakhelyükről, sőt pogromokat is szerveztek ellenük. A lengyel uralkodók ugyan nem bátorították, de nem is akadályozták a zsidók elleni fellépést.
A pogromok a XIV. században kezdődtek a pestisjárvány idején, mivel a zsidókat bűnbaknak kiáltották ki. A XV. században pedig a krakkói Jagello Egyetem bátorítására történtek hasonló események. A pogromok kiváltó okai látszólag véletlenszerűek voltak; lehetett egy elveszett gyerek, egy a templomból eltűnt ostya, vagy egy városban kitört tűzvész. A valós okok azonban a következők:
a) a polgárság állandó félelme a zsidók egyre növekvő számától és ezzel együtt gazdasági erejétől;
b) a katolikusok hagyományos zsidóellenessége, ami az egyház hivatalos politikájából eredt, amit a lengyel lakosság is támogatott.

A lengyelországi zsidó közösségek felépítése

A zsidó közösség, az ún. kehila az egy helyen élő zsidó lakosokat foglalja magába. A kehila volt a zsidó autonóm rendszer alapja, majdnem minden vallási és nem vallási ügyben segítette a zsidó ember mindennapjait. Születéstől a halálig fontos feladatot töltött be az élet minden területén: zsinagógák felállítása, a rabbi kinevezése, mohel (körülmetélő) biztosítása, mikvék (rituális fürdő) építése, jótékonysági intézmények alapítása, és a mindennapi életet érintő kérdések sokasága.
A zsidók azért éltek a kehila keretien belül, mert szükségük volt szolgáltatásaira a mindennapokban, illetve a hatalom is kötelezte őket a zsidó közösséghez való tartozásra, mert az uralkodó szemében a közösség felelősséggel tartozott tagjaiért.

A lengyelországi zsidó közösségek felépítése a XVI. század vége után

A zsidó közösségek vezetőit választották, de csak keveseknek volt választójoga. Az akkor általános felfogás szerint az elöljáró nem a közösség kiválasztottjának, hanem a képviselőjének, gyámjának is számított. Csak a gazdag, tehetős, a magasabb társadalmi körökhöz tartozó zsidóból lehetett elöljáró. A zsidó közösségben a választójog megszerzésének több feltétele volt, pl. a közösséghez való tartozás, az életkor, a közösségben és az aktív közélettel eltöltött idő, döntő volt a kedvező gazdasági helyzet, és még inkább a Tóra és más vallásos tanok ismerete. A zsidó elöljáróság fontos feladata volt a közösség pénzügyeinek előteremtése, illetve a királynak közösen fizetendő adó megfelelő kirovása a közösség tagjaira. Az adót progresszív módon fizették: mindenki anyagi helyzete szerint. A közösségnek nem volt saját erőszakszervezete, de voltak más eszközei, amelyekkel a szabálysértőket sújtották: pénzbüntetés, börtönbüntetés, vagy a legsúlyosabb esetekben a közösségből való kizárás. Ez utóbbi esetben a vétkes elvesztette a zsidó léthez, életformához alapvetően szükséges feltételeket. Hogy az elűzöttet megakadályozzák másokhoz való csatlakozásában, értesítették a környező zsidó hitközségeket, hogy ne vegyék fel soraikba a kiközösítettet. A kizárás tehát társadalmi halált jelentett, mert ebben az időben a zsidók minden szempontból egymástól függtek. Ezért érthető, hogy nagyon ritka esetekben büntettek kizárással, csak akkor, amikor már nem láttak más megoldást, és akkor is csak hosszas tanácskozást követően.
Azokban az esetekben, amikor egy közösségnek nem állt módjában a rá kirótt feladatot teljesíteni, a „Négy Ország Tanácsa” segített. Bár a Négy Ország Tanácsa adóbeszedés céljából alakult, idővel a zsidó közösségek közéletének legjelentősebb terévé vált. Felépítése hasonlított a kehilák felépítéséhez: csak a gazdag és erős közösségek képviselhették benne az egész zsidó közösség érdekeit.
A lengyel királyok által adományozott privilégiumok biztosították a zsidóknak a szabad vallásgyakorlást, a gazdasági fejlődés lehetőségét, valamiféle védelmet, illetve önkormányzatot. Ezek a körülmények lehetővé tették a kulturális fejlődést is. A XVI. századra a lengyelországi zsidóság a zsidó világ kiemelkedő szellemi központjává vált.
A lengyel és a lengyel zsidó aranykor egybeestek. A XIV—XVI. század során Lengyelország nagyhatalommá vált, ám a XVII. századtól kezdve az ország politikai szerepe, s ezzel együtt a zsidóságé is csökkenni kezdett, elsősorban a királyi család és a nemesség közti küzdelem következményeként. Ekkor indult meg egy olyan belső, dezintegrációs folyamat, mely a királyi család és a nemesség rivalizálásából fakadt. A gyengülés egyik jele és következménye volt a Bohdan Hmelnyickij hetman által a lengyel nemesség ellen vezetett 1648—49-es kozák felkelés. A zsidók számára ez a mozgalom valódi mélypontot jelentett, mivel számos brutális pogrommal, valamint több tízezer zsidó elpusztításával járt.

A zsidóság helyzete a XIX. században, a kibontakozó lengyel nacionalizmus idején

Lengyelországot a XVIII. század második felében háromszor osztották fel Oroszország, Poroszország és a Habsburg Birodalom között, míg végül 1795-től egészen 1918-ig megszűnt önálló államként létezni. Bár a lengyelek többször is indítottak felkelést a megszállóik ellen, pl. 1830-ban az orosz uralom ellen, ám mindannyiszor kudarcot vallottak. Különös jelentőségű az osztrák uralommal szembeni 1846-os felkelés. Ekkor a lengyel nemesség szabadságharcot tervezett az osztrákok ellen, de tervük kitudódott. Az osztrákok ekkor sikeresen meggyőzték a lengyel jobbágyokat, hogy forduljanak a nemeseik ellen, és ne engedjék őket az osztrákok ellen harcolni, mivel egy ilyen harc csak az ő kárukra válna.
A fenti példa meggyőzően mutatja, hogy a lengyel nacionalizmus ebben az időben csak a nemesek körében létezett és tükrözi azt is, hogy mennyire nem volt összetartás a lengyel társadalom különböző rétegei között (ez más országokra is jellemző volt ebben a korban). A lengyel nemesség 1846 után levonta a következtetést, hogy egy olyan lengyel nemzettudat kiépítésére van szükség, amelybe minden társadalmi réteg egym-formán beletartozik.
Hogyan viszonyultak a lengyelek a zsidóknak a nemzeti mozgalmakhoz való csatlakozásához, ugyanakkor hogyan látták a zsidók önmagukat ebben a küzdelemben, illetve egyáltalán hogyan szervesültek a lengyel társadalomban?
A lengyelek részéről vegyes érzelmek figyelhetők meg: egyrészről továbbra is fennállt a nemesség és a polgárság zsidókkal szembeni hagyományosan ellenséges viszonya, másfelől többeknek szándékában állt, hogy a zsidókat befogadják saját soraik közé. A nemesek elvetették azt az ötletet, hogy zsidók fegyvert foghassanak és harcolhassanak. A polgárság azért ellenezte, hogy a zsidók bekapcsolódjanak a felkelésbe, mert attól tartottak, hogy a harcokban való részvételük után politikai jogokat fognak követelni maguknak. A lengyel nacionalisták (leginkább a nemesség) ellenezték a zsidók bevonását a harcokba az egyenlő kötelezettségek és egyenlő jogok elve alapján. Sőt a nacionalisták konzervatív tagjai számára a zsidók fegyveres részvételének lehetősége egyenesen a társadalmi elvek feladását jelentette, amelyet csak a pillanatnyi szükség szülhetett. A kinyilvánított elveik ellenére rendszeresen fordultak zsidókhoz, amikor a küzdelmek során segítségre volt szükségük.
A liberális nézeteket valló lengyelek támogatták a zsidók részvételét a szabadságharcokban, mivel ezt a lengyel nacionalizmus demokratikus megnyilvánulásának vélték. Szerintük a közös harc a zsidók emancipálásának kiindulópontja lehet a majdan megalakuló lengyel független államban. A lengyel értelmiség közt voltak filoszemiták (zsidóbarátok) is, párhuzamot láttak a szétszóródott Izrael és a függetlenség nélküli lengyel nép sorsa között. Szemükben a zsidók bevonása a lengyel szabadságharcosok közé olyan, mintha a Makkabeusok (ókori zsidó felkelők a hellén uralommal szemben) utódai térnének vissza. A modern eszmék beszivárgása a tradicionális, kelet-európai társadalomba párhuzamosan hozta magával a zsidó közösségek részéről a nem zsidó környezet értékeinek átvételét is.  
Vizsgáljuk meg a zsidók szemszögéből is a lengyel függetlenségi törekvések kérdését. Az oroszok elleni első lengyel felkelés idején, 1794-ben a felkelés parancsnoka, Tadeusz Kościuszko felszólította a zsidókat, hogy csatlakozzanak a lengyelek harcához. Sok zsidó nagy örömmel fogadta ezt a felhívást, mert annak a lehetőségét látta benne, hogy jogegyenlőséget kaphatnak majd a megalakuló új lengyel államban. Még egy önálló zsidó szakaszt is felállítottak a hadseregben Berek Joselewicz vezetésével. Sajnos a Kościuszko-felkelés leverésével minden arra irányuló remény szertefoszlott, hogy a zsidók bekapcsolódása a lengyel nemzeti harcba az együttérzést és a hazafiságot fogja jelképezni, amely aztán a szegények helyzetének javulásához is elvezet. Annak ellenére, hogy a zsidó felkelők száma nem volt magas, részvételük fontos volt a további szabadságharcokban is. Bár voltak olyan zsidók, akik azonosultak a lengyel nemzeti mozgalmakkal, a legtöbb zsidó nem érezte magát a lengyel társadalom szerves részének. A XIX. században ugyanis a zsidók többsége még mindig tradicionális társadalomban élt, amelynek a nem zsidó világgal való érintkezése leszűkült azokra a területekre, ahol a zsidó érdekek és az éppen akkor uralmon lévő hatalom érdekei találkoztak.
A XIX. század végén a Roman Dmowski által vezetett nacionalista lengyelek között elterjedt az a nézet, hogy a lengyel—zsidó kapcsolat eleve kudarcra van ítélve és semmi esély rá, hogy harmonikusan éljenek egymás mellett ugyanabban az államban. Dmowski és követői azt állították, hogy áthidalhatatlan szakadék tátong a zsidók és a lengyelek között, bár nem hagyható figyelmen kívül a zsidó jelenlét Lengyelországban, és az sem, hogy mennyivel gazdagították a zsidók Lengyelországot gazdasági és kulturális téren, többek között az újságírásban és az irodalomban is. A korszakban olyan állítások fogalmazódtak meg, hogy a zsidók idegenek a nemzet testében, mert nem törekednek a lengyel társadalomba való teljes beolvadásra. A zsidók erre azt válaszolták, hogy soha nem állt nyitva előttük a kapu a teljes asszimilálódáshoz, ezért őrizték meg a többségi társadalommal szembeni kívülállóságukat, kettősségüket.

Vilna, Lengyelország, a 2. világháború előtt. Jesiva diákok az “életre” (lechájim) koccintanak

A kor gondolkodását nagyban meghatározó felfogás és gondolkodásmód, a pozitivizmus és a szocialista eszme is teljesen eltérően viszonyult a zsidókhoz. A lengyel pozitivizmus már a modern lengyel nemzeti mozgalom indulása előtt legfőként eszmei-irodalmi mozgalomként jelentkezett. A nacionalizmussal ellentétben a pozitivizmust nem jellemezte nyílt antiszemitizmus, de fel lehet fedezni benne a zsidókkal szembeni idegenség érzését és a kritikus hozzáállást. A pozitivizmus felismerte, hogy a zsidók a lengyel társadalomba való beolvadásához időre van szükség, miközben elkerülhetetlen a zsidó társadalom modernizálása és nagyfokú nyitása is. A pozitivisták nemcsak a zsidókat tették felelőssé elzárkózásukért, hanem a lengyelektől is hasonló nyitottságot vártak el, valamint a zsidók beolvadását gátló problémák felszámolását követelték.

Tarnow, Lengyelország, a 2. világháború előtt. A Poalé Cion cionista mozgalma.

A lengyel szocialisták központi magja, a PPS mozgalom (Polska Partia Socjalistyczna - Lengyel Szocialisták Pártja) nacionalista jellegű volt. A függetlenség kivívását tartották fontosnak és Lengyelország szocialista elveken való átalakítását tervezték. A PPS a zsidókban a proletariátus, az elnyomott rétegek egyik képviselőjét látta. A szocialisták támogatták különböző kisebbségek saját iskolák és kulturális intézmények működtetéséhez fűződő jogait. Az antiszemitizmus nem volt hivatalos része a szocialisták világnézetének, mégis nem egyszer utasították el zsidók tagfelvételét a mozgalomba, hogy ne okozzanak semmiféle problémát támogatóik között.

A lengyelországi zsidó pártok a XX. század első felében

A politikai pártok megjelenése a zsidó társadalomban új jelenségnek számított a XIX. század végén, jelezve a konzervatív, hagyományos zsidó társadalom viselkedésformáinak felbomlását, illetve tükrözve a zsidó társadalmat érő általános modernizálódás hatását.
A legelső lépésnek tekinthető, hogy a kelet-európai zsidó társadalom a XIX. század elejére ideológiailag megosztottá vált. A szekuláris (nem vallási) értelmiség a kialakulását követően hamarosan már magának követelte a vezetést a hagyományos elittel szemben. Míg a tradicionális elit vezetői felléptek a számukra továbbra is elsődleges zsidó hagyományok értékeinek védelmében. Mindkét tábor követői szervezeteket hoztak létre eszméik terjesztésére, amelyek idővel szervezett politikai mozgalmakká alakultak.

Egy zsidó zenekar a 2. világháború előtt, Swieciany, Lengyelország, később Litvánia

A világi zsidó értelmiség - hasonlóan a zsidó társadalom egészéhez -, önmaga is megosztott volt az identitás kérdésében. Egy részük a vallás alapján, mások nemzetiségként definiálták önmagukat, azaz a zsidóságot. Az egyik álláspont a katolikusokhoz vagy a protestánsokhoz hasonlította a zsidókat, akik különböző nemzeti, illetve kulturális identitással rendelkeznek, megőrizve saját vallásukat. A másik felfogás hívei a zsidókat más nemzetiségekhez hasonlították, pl. a németekhez, ukránokhoz stb., akik nagyjából egym-forma nemzeti identitással rendelkeznek. Abban viszont ők sem értettek egyet, hogy mi következik abból, ha a zsidókat nemzetnek tekintjük. Egy részük amellett érvelt, hogy a zsidóknak joguk van egy saját államhoz, ahol a világban szétszóródott zsidók egyesülhetnek. Míg mások szerint a zsidókat ugyanolyan autonómia illeti meg a jelenlegi államok határain belül, mint minden más kisebbséget. Azok, akik saját államot reméltek, a földrajzi elhelyezkedésben nem értettek egyet: a cionisták szerint csakis Erec Izrael jöhetett számításba, míg másoknak a hely nem volt annyira meghatározó, csupán a zsidó nemzeti többség biztosítása. A cionisták számára Erec Izrael földjének kérdése döntő fontosságú volt:

"A legvalósabb biztosíték arra, hogy megkapjuk Erec Izraelt és le is telepedjünk benne, az a héber többség létesítése, amely a saját földjét műveli és saját, eredeti kultúráját teremti meg. A nemzetközi biztosítéknak csak akkor lesz valós értéke, ha munkánkkal hódítjuk meg a földet!" ^[2]

Az autonómia mellett érvelők azon vitatkoztak, hogy milyen társadalmi forma legyen a jövőbeli önálló zsidó államban. A „folkisták” liberális-polgári keretet képzeltek, míg a „bundisták” szerint csak a szocializmus győzelme után lehetséges a zsidó autonómia létrehozása. Hazájuknak Lengyelországot tekintették:

"Hiba azt gondolni, hogy a zsidók hazátlanok. Az az igazság, hogy hazánk az az ország, ahol élünk, dolgozunk, harcolunk és reméljük, hogy jó lesz. Az az igazság, hogy az antiszemitizmus zsidókat és nem zsidókat egyaránt arról próbál meggyőzni, hogy a zsidók "idegenek", meg kell szabadulni tőlük. A [zsidók] egyenjogú állampolgároknak látják magukat, akik a többi állampolgárral együtt vállalják a terheket, és ugyanazokat a jogokat követelik maguknak, amelyek másokat is megilletnek!" ^[3]

A cionisták között is volt nézeteltérés a polgári-tőkés és a szocialista nézeteket vallók között. A Poalei Cion tagjai szocialista alapokra akarták felépíteni a társadalmat Izrael földjén, míg a HaCionim HaKlaliim a polgári-tőkés irányzatot képviselte.
További nézeteltérésekre a kultúra, pontosabban a nyelv kérdése adott okot. A legtöbb cionista csoport nagyon erősen támogatta a hébert, míg a folkisták és a bundisták a lengyel, illetve a jiddis mellett érveltek. A nacionalista irányzaton kívül eső szekuláris zsidók körében egyáltalán nem is volt probléma a „nemzeti nyelv" kérdése, mivel a zsidóságot vallásnak tartották, így az állam hivatalos nyelvének használatát várták el a zsidóktól.
A tradicionális társadalomban is voltak megoszlások: az egyik párt, az ortodox zsidókat magába tömörítő Agudat Israel a Tórában, a Halachában és a hagyományokban látta a zsidó nép létezésének, folyamatosságának, illetve fennmaradásának alapjait. Erec Izrael nem  nemzeti, hanem pusztán vallási szempontok miatt volt fontos a számukra, tehát az Agudat Israel ellenezte egy zsidó állam alapítását Izrael földjén, de mégis, vallási értékekre hivatkozva, támogatta az ottani zsidó letelepedést. A legtöbb ortodox zsidó jiddisül beszélt, a héber számukra a szent nyelv volt. Az idő múlásával azonban egyre többen kezdték használni a lengyelt is. Elchonon Bunim Wasserman rabbi, az Agudat Israel egyik legfontosabb szellemi vezetője a háború előtti években a cionizmus ellenében, a zsidó hagyományok védelmére szólalt fel:

"(...) Izrael népének szüksége van a Tórára, s mégis a Tóra haldoklásának lehetünk tanúi, mivel a legtöbb fiatal elszakadt tőle (...) Felvetődik tehát a kérdés: mi legyen elsődleges gondunk, a Tóra, vagy Erec Izrael? Erec Izraelre szükségünk van, de a Tóra nélkül meg fogunk szűnni zsidóként létezni. Ezért először is a zsidók felől kell gondoskodnunk, és csak másodsorban Erec Izrael felől. De mit teszünk mi? Felcseréljük a sorrendet! Tovább beszélünk Cionról, anélkül, hogy elhagynánk a Tórát. A Tóra nélkül tehetetlenek vagyunk. Az Erec Izraeli betelepülés fontos micve, de hitehagyott zsidók letelepítése az már bűntett, nem micve, ez nem az ország építése, hanem rombolása. Ezek az emberek az országnak nem őrzői, hanem pusztítói.”  ^[4]

Az Agudat Israel-lel szemben megalapult a Mizrahi mozgalom, amely a cionista ideológia és a Tóra értékrendszerének összeegyeztetésére, kombinálására törekedett. A zsidók nemzetként való meghatározását (a cionista mozgalommal együtt) a zsidó érdekek felkarolásában, sorsuk elősegítésében elengedhetetlennek látta, de a zsidó nemzetiség meghatározását kizárólag a Tórára alapozta, és továbbra is tiszteletben tartotta a rabbinikus szerveket.
"A Mizrahi nemzetisége vallási, és vallása nemzetiségi, és ennek alapján követeljük nemcsak a világ népei, de a zsidó világ elismerését is.” ^[5]

A főbb zsidó politikai irányzatok és pártok a két világháború közötti Lengyelországban (kérjük, a megadott link segítségével tekintsék meg a teljes táblázatot!):

A legtöbb zsidó ember tartozott valamilyen párthoz, a párt által alapított iskolában tanult.

Cionisták: a Cionista Világszervezetet Theodor (Benjamin Zeev) Herzl alapította 1897-ben, az első - bázeli - kongresszuson, azért, hogy "a zsidók számára biztos menedéket létesítsen Izrael Földjén". A kongresszus a Zsidó Állam megalapítását tűzte ki célul, s a Cionista Világszervezet feladatait ennek megfelelően határozta meg: a nemzeti gondolat előmozdítása, betelepülés (felmenetel, alija) Izrael Földjére, ottani települések létesítése, illetve politikai akciók a világ államai felé. Kimondták azt, hogy önálló hazára van szükség, így az új zsidó élet került fókuszba, ez volt a zsidó nemzeti forradalom. 1880-1914 között kb. 3 millió zsidó hagyta el Európát, nagyrészük az USA-ba települt, és csak egy százalékuk választotta az Erecet. A cionisták azt vallották, ez igazi forradalom, bár egyelőre kevés emberrel. Mozgalmuk csak az 1920-1930-as években erősödött meg. Az alija és a zsidó állam megalapításának szükségességében mindegyik cionista párt egyetértett, de ezen kívül a legtöbb kérdésben, mint például a zsidó állam határai, vagy az ország politikai és gazdasági berendezkedése,  nem tudtak egységes álláspontot kialakítani.

Az Általános Cionisták Herzl követői voltak, elsősorban középosztálybeliek, kisiparosok, liberális nézetekkel. Iskolarendszerük neve Tarbut (kultúra) volt, melyben 40 ezer fiatal tanult  héber nyelven, mert véleményük szerint a nyelvet újjá kellett alakítani. A Munkapárt az alija és szocialista berendezkedésű társadalom hirdetője volt, új típusú zsidóságot akartak felépíteni. A „luftmenschen”-nel (batyus zsidó) szemben a cionista zsidó le akart telepedni és produktiv munkával kivánta megalapozni úgy a saját életét, mint a leendő zsidó állam jövőjét. Vezetőjük, Ben Gurion 1906-ban érkezett az Erecre. Egyik jelszavuk ez volt: „A megművelt föld a tiéd lesz!”. Kibbucokat alapítottak, ahol minden közös volt, de mindenki önkéntes alapon csatlakozhatott. A következő cionista párt a Revizionisták (1925-től), vezetőjük Zeév Jabotinsky volt. Abban különböztek a Munkapárttól, hogy teljesen antiszocialisták és liberálisok voltak. Jabotinsky brit katonaként harcolt az első világháborúban, 1917-1918-ban a törökök ellen, nagyszerű szónok volt. 1940-ben, az USA-ban halt meg. A Mizrahi a vallásos cionisták és szocialisták csoportja volt, Rabbi Reines hozta létre 1903-ban. Céljuk a vallás és az új állam összekapcsolása volt.

Ortodoxok:két fő irányzatuk volt, a haszidok és a litvák zsidók. Baál Sém Tov (1700-1760), a haszidizmus alapítója tömegmozgalmat hozott létre. Tanítása szerint lehetséges Istennek tetsző, jó zsidónak lenni akkor is, ha az ember nem mélyül el reggeltől estig a Tóra tanulmányozásában. Isten szeretetét sokkal inkább örömteli imákban, tánccal, örvendezéssel, tehát érzelmileg mutatja ki. Minden haszidnak van rebbéje, aki nem azonos a rabbival. Míg a rabbi a Tóra és Talmud tanulás vezetője, a rebbe tisztsége apáról fiúra száll, ő inkább szellemi vezető, aki Isten és a hivő között összekötő szerepet tölt be. A haszidok szakállasok voltak, pajeszt növesztettek, kaftánt hordtak, általában jiddisül beszéltek, és a rebbéjük körében, udvarokra osztott közösségekben éltek.

A jesivákban a Tórát és a Talmudot tanulmányozták, illetve a zsidó vallási élet törvényeit. Az ortodox párt programjának része volt a jesivák megőrzése. Az irányzatott Rebbe Gerer alapította meg Lengyelországban egy Varsóhoz közeli településen 1924-ben, mintegy 250 ezer követővel. A Rebbe kijelentette, a Tóra és a jesiva megmentéséhez szükség van képviselőkre a lengyel parlamentben (szejm), hogy rajtuk keresztül meg tudják menteni nevelési, oktatási intézményeiket. Magukat „Agudat Israel”-nek, azaz „a hűségesek közösségé”-nek nevezték. A mindenkori lengyel kormányokat (akár még az antiszemitákat is!) mindaddig támogatták, amíg azok hagyták érvényesülni a jesivákat. Iskoláikban összesen 140 ezer férfi (a jesivákban) és nő (a Beisz Yaakov nevű tanintézetben) tanult. A párt tagjai antiszocialisták, anticionisták voltak, mivel úgy vélték, ezek a mozgalmak csupán felerősítik antiszemitizmust.  E helyett ők a Messiás eljövetelére vártak, szemükben ez volt a hazatérés feltétele.

Bund:a Zsidó Szocialista Munkáspárt, a zsidó lakosság 10 százalékát tette ki, elsősorban munkás embereket tömörített. Vallásellenes, cionizmus ellenes is egyben, Lengyelországot tartották hazájuknak, úgy vélték, mivel 3,5 millió zsidó 600 éve él Lengyelországban, ezért nincs értelme elhagyni az országot. Kulturális autonómiát követeltek, iskoláikban az oktatás nyelve a jiddis volt, intézményeikben körülbelül 15 ezer diák tanult.

A két világháború közötti Lengyelországban egy zsidó embernek bármilyen párthoz, irányzathoz tartozhatott, ami szinte minden zsidó családot megosztott (összesen 67 párt volt).

A zsidó kulturális élet Lengyelországban

Lengyel, antiszemita karikatúra

Mose Zertal, egy varsói zsidó a következőket írta a zsidó politikai életről és a mindennapokról:

„(...) Még sehol nem volt ilyen nagyméretű újság-olvasás és hírmagyarázás, mint itt és most ilyen sokféle variációval, politikai hovatartozással, egymásnak ellentmondó világképpel, de mind nagy-nagy lelkesedéssel."

 Zertal ezzel az a lengyelországi zsidóság egyik legszembetűnőbb jelenségét írta le két világháború közötti időszakból: a belső zsidó politikai megoszlás és hangos viták mellett az élénkség és vitalitás voltak a főbb jellemzők. Példaképp kell megemlíteni, hogy 1936-ban Varsóban a zsidó vezetőség választásain 44 jelölt indult, ennyi közül lehetett választani.

Zsidó és többségi lengyel kapcsolatok a két világháború között Lengyelországban

Az első világháború végén Lengyelország visszanyerte függetlenségét, és megalakult a Második Lengyel Köztársaság. A lengyeleknek azonban - a természetes ünneplések és örömkifejezések mellett - sok problémával kellett megküzdeniük: nagyon nagyszámú nemzeti kisebbség (a legnagyobb, 34 százalékkal az ukránok voltak), leromlott gazdasági helyzet és az állam talpra állítása a háborús évek után. Már az állam kikiáltásának másnapján Lengyelországnak egyesítenie kellett három különálló területet, amelyek hosszú éveken keresztül el voltak szakadva egymástól. A legtöbb területen pedig háború folyt négy éven keresztül, ami még jobban megingatta az amúgy sem biztos talpakon álló gazdaságot.
A zsidó társadalmat ebben az időszakban élénk és sokszínű politikai élet, valamint feszült zsidó-többségi kapcsolatok jellemezték, különösen a 30-as évek második felétől. Ez a feszültség a nehéz gazdasági helyzetből eredt, valamint 1933-ban Németországban a náci párt hatalomra jutásából, ami kiélezte az antiszemita érzelmeket egész Európában, így Lengyelországban is. A feszültségnek több összetevője is volt: a jövőbeni lengyel társadalmat illetően a zsidók követelése az alapvető kisebbségi jogokra ellentétben állt a lengyelek elképzelésével. 123 év elnyomás után a lengyelek „nemzeti államot” akartak maguknak, mely államnak, az ő értelmezésük szerint, jogában áll a kisebbségek jogait a többség érdekei alapján befolyásolni. A lengyelek elutasították a zsidók állítását, miszerint a lengyel társadalom egy „többnemzetiségű társadalom”, így annak el kell ismernie a zsidók kisebbségi jogait is. Ezen jogok jelenthették a biztosítékot, hogy saját kultúrájukat és életformájukat megőrizhetik. A lengyelek azt hangsúlyozták, hogy az „államiság” a legfőbb érték, ami szükség esetén minden más követelést érvénytelenít. A feszültség egy másik forrása az a törvény volt, amely elrendelte az üzletek bezárását vasárnap. Ez igen nagy veszteséget jelentett a zsidók számára, akik mostantól hetente két nap voltak kénytelenek lemondani a munkáról.
Az új Lengyelország első éveiben több erőszakos megmozdulás történt a zsidók ellen, melyek során zsidó vagyont raboltak el, vagy romboltak le, illetve több zsidót is megöltek. Eme erőszakos támadások a zsidók minden reményét elvették arra, hogy megértésben éljenek együtt a lengyelekkel, ugyanakkor semmiféle lehetőségük nem volt más országba kivándorolni.
1926-ban egy katonai puccs eredményeként Pilsudski tábornok lett a kormányfő. A parlamentáris demokrácia ugyan nem szűnt meg, de Pilsudski a végrehajtó szervek hatáskörének a tágítására, és a politikai szuverenitás csökkentésére törekedett. Uralomra kerülésével elutasította a „gazdasági antiszemitizmust” (bojkott, illetve a zsidó üzleteket megszorító intézkedések), és kijelentette, hogy minden állampolgári jogot megóvnak nyelvtől, vagy vallástól függetlenül, és nem lesz semmiféle megkülönböztetés, ahogyan azt a lengyel alkotmány is megfogalmazta. Valóban, az állam gazdasága javulni kezdett, és az antiszemita propaganda is csökkent. A gazdasági válság azonban, amely már 1929 előtt felütötte a fejét, újfent antiszemita érzéseket hozott magával, annak ellenére, hogy a zsidók ugyanolyan áldozatai voltak a válságnak, mint bárki más, sőt, talán még inkább.

A harmincas évek Lengyelországa

Mint azt az imént láttuk, a nácik hatalomra jutása Németországban 1933 januárjában kiélezte az antiszemitizmust Lengyelországban is. Az a tény, hogy Németország, az akkori kulturális és szellemi központ Európában ilyen szélsőséges és faji antiszemitizmust vallott, bizonyos lengyel rétegek szemében legitimációt és presztízst kölcsönzött az antiszemitizmusnak. Az 1934-es megnemtámadási szerződés Lengyelország és Németország között még jobban felszította a nacionalisták zsidóellenes politikáját.
Bár a zsidó-többségi kapcsolatok nagyon megromlottak ebben az időszakban, a harmincas évek első felében még mindig Pilsudski tábornok volt hatalmon, aki úgy vélte, minden nemzeti kisebbségnek létjogosultsága van Lengyelországban. Az ő idejében nem is voltak nagy volumenű erőszakos támadások a zsidók ellen, sem zsidóellenes intézkedések. Pilsudski megfékezte az antiszemita propagandát is, de a zsidók hozzá fűzött reményeit a beilleszkedésük és jogaik tekintetében mégsem váltotta valóra. Mindenesetre Pilsudski 1935-ben bekövetkezett halálával a zsidók helyzete egyértelműen rosszabbra fordult.
A gazdasági helyzet rohamos romlásával párhuzamosan egyre nőtt az antiszemitizmus. A lengyel nacionalisták a zsidó üzletek lefoglalását követelték, korlátozták a zsidó diákok számát az egyetemeken, pogromok törtek ki, amelyek során zsidókat öltek meg, valamint a lengyel politikai diskurzusban kezdtek elhangzani olyan állítások, miszerint túl sok zsidó él Lengyelországban, és ki kell őket telepíteni az országból.
Az események fényében az tűnt volna ésszerűnek, hogy a különböző zsidó politikai elemek összefogjanak annak érdekében, hogy megfékezzék a zsidóellenes hullámot. Néhány tényező azonban sajnos ezt megakadályozta. Az ideológiai különbségek gátolták egy egységes zsidó politikai front felállítását, a zsidó politikai pártok megszokták, hogy csak a belső zsidó körökben működnek és nem az általános politikai életben. Szintén nehézséget okozott a politikai egység megteremtése olyan területeken, melyek nem sokkal korábban még más országokhoz tartoztak. Ezen kívül azért sem érezték az összefogás égető szükségességét egy külső ellenség ellen, mert a lengyel hatalom a szemükben nem tűnt ellenségnek. Csak néhány egységes megmozdulás említhető a zsidók részéről, mint például a Przytyk városbeli pogromot követő tüntetés 1936-ban.

Egyrészről elmondható, hogy a két világháború közötti időszakban az új lengyel állam keretei között a zsidó kulturális és politikai élet jelentősen felvirágzott, másrészről viszont az antiszemita légkör és a gyakori pogromok miatt, főleg az évtized második felében, a zsidók attól tartottak, hogy nem lehetséges továbbra is Lengyelországban élniük. Mindezek ellenére nehéz lenne elképzelni a lengyel történelmet zsidók nélkül, és a lengyelországi zsidó történelmet a lengyel népesség nélkül.