Negyedik Fejezet: A zsidó közösségek a holokauszt előtt
Tizenegyedik lecke: A mentés lehetőségei a holokauszt idején

• Lengyelország
• Hollandia
• Dánia
• Litvánia
• Belgium
• Franciaország

Vajon volt-e lehetőség megmenteni egyes zsidókat a holokauszt idején? Mi volt a mentési kísérleteknek és tevékenységnek a háttere a holokauszt idején? Milyen feltételek voltak szükségesek az ilyen tevékenységek végrehajtásához, és mik voltak azok a tényezők, amelyek megakadályozták a megmentést?

Ebben a tananyagban egyes országokban a németek helyi lakossághoz való viszonyát fogjuk áttekinteni. Megvizsgáljuk az elfoglalt Európában fennálló körülményeket, a németek által gyakorolt megszállás módját, amelyeket országonként különböző tényezők befolyásoltak, így például a náci ideológia, vagy az adott országgal szembeni politika, avagy az országban élő zsidók száma. A továbbiakban megvizsgáljuk, hogy melyek voltak a mentéssel foglalkozó embereknek és szervezeteknek indíttatásai, és mik voltak a mentési műveletekkel járó kockázatok. Milyen volt annak az országnak a földrajzi fekvése, és hogyan hatott ez a menekülés lehetőségeire? Az a kérdés is felmerül, hogy kik voltak azok, akik mentéssel foglalkoztak? Az ország hivatalos szervezetei, egyházi személyek vagy magánemberek? Mennyiben hatott a holokausztot megelőző időszakban a zsidókhoz való viszony, a mentési akciókra? Voltak-e különbségek a demokratikus hagyománnyal rendelkező országok, és azon államok között, amelyekben az antiszemitizmus nyílt és szerves része volt a zsidó-keresztény viszonynak? Végül, megismerjük a különböző megmentési módszereket, amelyek jellemezték a különböző országokat és azokat az eszközöket, amelyeket a mentés céljából alkalmaztak.

A litvániai Kovnóban működő japán konzul, Sempo Sigihara, a Világ Igaza címet is megkapta

Fontos megjegyezni, hogy Európa nem zsidó lakosságának nagyon kis százaléka (1%), segítette a zsidók megmenekülését a „végső megoldás”-tól. Ezeket az egyedi mentési eseteket a lakosság általános cselekvésének háttere előtt kell megvizsgálni, melynek jelentős része közömbös volt a zsidó szomszédjainak sorsa iránt. A zsidó állam által alakított hivatalos intézetben, melyet a holokauszt áldozatai emlékének szenteltek, parlamenti törvény kötelezi a zsidóknak mentőkre való emlékezést. A mai napig 20757 nem zsidó mentő nevét gyűjtötték össze.

A következő országokat fogjuk tanulmányozni: Lengyelország, Litvánia, Hollandia, Belgium, Franciaország és Dánia.

Lengyelország

A második világháború 1939. szeptember 1-én tört ki, amikor a németek megtámadták Lengyelországot, ahol több mint 30 millió polgár, köztük több mint 3 és fél millió zsidó élt. Ideológiai szempontból a németek alsóbbrendűeknek tekintették a lengyeleket, akiknek kötelessége a felsőbbrendű embereket, az árjákat szolgálni. A megszállás első felében sok politikai, vallási és szellemi vezető börtönözve be. A lengyel államot megsemmisítették, polgárai hosszú éveken át szenvedtek a terrortól, a koncentrációs táboroktól, a cenzúrától és az élelmiszerhiánytól.

A lengyel zsidók tömeges meggyilkolása 1941 végén kezdődött. Előtte, a gettósítás idején, a zsidóknak szükségük volt ugyan a lengyel szomszédok segítségére, de nem beszélhetünk mentésről, mert ebben a fázisban még nem beszéltek a „végső megoldásról”.

Volt egy kivételes szervezet, amely Lengyelországban, 1942 decemberében létesült, és egészen 1945-ig működött. Ez volt a Zegota. Így hívták a Zsidó Segély Tanácsot, amelyben körülbelül 180 személy tartozott, demokrata katolikus lengyelek és zsidó képviselők együtt. A céljuk a következő volt: minél több zsidót megmenteni. A Zegota együttműködött a lengyel ellenállási szervezetekkel, és Varsóban, Krakkóban, Lvóvban működött. A Zegota élvezte az emigráns lengyel kormány támogatását is, elvi és pénzügyi szempontból. A Tanács tevékenységének egyik részeként, 1943-ban pénzügyi segélyt nyújtott néhány száz zsidónak, majd 1944-ben több ezer zsidónak. A másik fontos tevékenysége iratok, bizonyítványok és okiratok hamisítása és terjesztése volt. Keresztleveleket, házassági anyakönyvi kivonatokat, személyi igazolványokat és munkakönyveket nyomtattak. Mindenkinek, aki álnéven élt, szüksége volt valamennyi ilyen iratra. A Tanács gondoskodott rejtekhelyekről, főleg a gyerekeknek. Az ilyen gyerekeket lengyel családoknál vagy kolostorokban rejtették el, és az eltartásuk költségeit a Zegota fizette a bújtató családoknak. Csak Varsóban 2500 gyereket rejtett el a Tanács. Habár a tevékenységét nehéz mennyiségileg felbecsülni, tudjuk, hogy az jelentékeny és széleskörű volt. A Tanács gondoskodott a rászoruló bujkálók orvosi kezelésről és kapcsolatot is tartott egyes koncentrációs- és munkatáborokkal. Röplapokat adott ki és írásai jelentek meg olyan újságokban, amelyek tiltakoztak az ellenállási mozgalom bizonyos tagjainak antiszemita állásfoglalása ellen, emellett az olvasók elé tárták a zsidók szenvedéseit és üldöztetésüket, továbbá felszólították a lengyeleket, hogy segítsenek a zsidóknak.

A Zegota volt az egyetlen szervezet az elfoglalt Európában, amelyet katolikus és zsidó aktivisták együtt irányítottak. A különböző politikai beállítottságú emberek együtt tudtak működni a Zegota keretein belül. Lengyelországban azokat, akik segítettek a zsidókon, általában halállal büntették. Nem csupán őket, hanem gyakran a családtagjaikat is kivégezték. A náci megszállás előtt, Dr. Jan Zabinsky a Varsói állatkert ügyvezetője volt. A németek a városi parkok fő ellenőrének nevezték ki. Munkájából adódóan ellátogatott a varsói gettóba, látszólag a gettó falai mögött lévő növények megvizsgálására. Kapcsolatot tartott fönt zsidó barátaival és kollégáival, és segített nekik megszökni a gettóból, még rejtekhelyet is talált részükre az állatkert ketreceiben, amelyeket a légitámadások miatt kiürítettek. Három éven keresztül sok zsidó talált ideiglenes oltalmat az elhagyott ketrecekben, a Visztula másik partján túl, amíg nem találtak állandó rejtekhelyet. Zabinsky továbbá az állatkert területén álló kétemeletes magánházában vagy egy tucat zsidót rejtett el. Ebben a veszélyes küldetésben, Zabinskynek a felesége Antonina, egy ismert írónő és Ryszard, a fia segített.

A feleségéről, Antonináról mesélte Jan a következőt:

„Ő egy igazi hős volt. Félt a lehetséges következményektől, attól, hogy a nácik hogyan büntethetnek meg minket és fiatal gyermekünket. Félt a haláltól, de csendben maradt és segített nekem. Soha nem kérte, hogy hagyjam abba. Sosem mondta: elég! Tudom mit érzett, és éppen ezért tudom, hogy nem én voltam, hanem ő volt a családunk igazi hőse.” ^[1]

Jant 1944 augusztusában a németek elfogták. Miután kényszermunkára küldték Németországba, a felesége folytatta a gondoskodást a városban maradt zsidókról. A saját indokairól Zabinsky a következőket mondta:

„Kockáztattam az életem és befogadtam őket, nem azért, mert zsidók voltak, hanem, mert üldözték őket. Pusztulásra ítélték őket, noha nem követtek el semmit. Ez nagyon megrázott. Egyszerűen tettem a kötelességem, mint ember.” ^[2]

Hollandia

A holokauszt során, 125 ezer holland zsidóból, mintegy 100 ezer pusztult el. Ez az észak-európai országokban a holokauszt áldozatainak legnagyobb százaléka. Melyek voltak a hollandiai zsidóság és a helybeli lakosság egyedi jellemzői, amelyek ezt eredményezték?

A nagy hagyományokkal rendelkező hollandiai zsidóság a háború előestéjén már másfél évszázada a hollandokkal egyenlő jogokkal bírt. 1940-ben megközelítőleg 75 ezer zsidó élt Amszterdamban, több mint hollandiai zsidóság fele. 1933 és 1940 között sok menekült érkezett Hollandiába a Reich területéről. Amikor a németek bevonultak, 15174 menekült tartózkodott Hollandiában. Zsidó Tanács létesült Amszterdamban. Ennek felelőssége és hatásköre kiterjedt az összes holland zsidóra, beleértve a menekülteket is.

A németek eredeti tervük szerint a Reich területéhez csatolták volna az országot. Ez a terv a náci faji ideológián alapult, amely szerint, a hollandok „árjak”. A hollandok tiltakoztak a németekkel való ilyesfajta együttműködés ellen, ami erőszakot eredményezett a megszállók részéről. Hitler kifejezett utasítása szerint Hollandiában polgári kormányzat létesült, az SS vezetése alatt. Arthur Seyss-Inqurt-t nevezték ki meghatalmazottnak (Reichscommisar). A Hollandiában kialakított polgári kormányzat jellemezte a nyugati államokban bevezetett polgári kormányzást. Egyik részről törvényesség és rend látszata, másik részről a náci ideológia volt a döntéshozók kormányzásának megkérdőjelezhetetlen tényezője. 1941 februárjában átfogó sztrájk volt a zsidókat súlytó rendelkezésekkel szemben, amelyet a megszállók brutálisan levertek. Ez az esemény nyilvánvalóvá tette a hollandok előtt, hogy a nácik a zsidókkal kapcsolatos politikájukban semmiféle engedményre sem hajlandók.

Joop Westerweel fényképe, a Világ Igazainak egyike

Azok a zsidók, akik nem jelentkeztek a deportálási rendeletre, már 1942 nyarán kénytelenek voltak elrejtőzni. Ha egy hollandot elfogtak azzal, hogy segít egy zsidónak, nagy valószínűséggel koncentrációs táborba küldték, ahol a sanyarú körülmények miatt gyakoriak voltak a halálesetek. Azon magánszemélyek mellett, akik elrejtették zsidó ismerőseiket, szervezetek és csoportok is létrejöttek, amelyek rejtekhelyek után kutattak az üldözött zsidók számára. Különösen sok kísérletet tettek arra, hogy a zsidó gyerekek számára rejtekhelyeket, illetve örökbefogadókat találjanak. 1942. júliusában egyetemi hallgatók csoportjai szerveződtek, amelyek gyerekek elrejtésére szakosították magukat. Összesen 4500 zsidó gyereket rejtettek el, és a németek csak nagyon keveset fogtak el közülük. Elmenekülni Hollandiából más országokba szinte lehetetlen volt. Minden olyan kísérlet, hogy hajóval Angliába jussanak kudarcba fulladt. Keveseknek sikerült eljutni Belgiumon és Franciaországon keresztül Svájcba, ezek az utazások nagyon veszélyesek és nehezek voltak. Joop Westerweel csoportja volt a legnagyobb azok közül, amelyek fiatalok csempészésével foglalkoztak, ők együttműködtek más zsidó szervezetekkel. Veszélyes küldetések által sikerült sok csoporttagot átutaztatni Franciaországba, majd onnan tovább Spanyolországba, ahonnan nagy többségük Palesztinába utazott. Westerweel, a felesége Wilhelmina segítségével szervezte a mentő kampány minden részét. Gyakran személyesen kísérte a menekülteket Hollandia és a Pireneusok közötti úton. A menekültek egyike így emlékszik Westerweel búcsú szavaira:

„Ti most átléptek a szabadság küszöbén. Rövidesen meg fogtok érkezni a szabadság földjére, és részt vesztek majd Erec Izrael építésében, amely a világ összes zsidójának otthont ad. Kívánom, hogy boldogok és szerencsések legyetek, de kérlek soha ne felejtsétek el azokat a bajtársaitokat, akik elestek útközben, és építsétek fel olyan módon, hogy igazságot és létezésével szabadságot szerezzen minden lakosának a háború befejeztével.” ^[3]

Ezeknek az embermentő fiataloknak a fele áldozatul esett a holokausztnak, vezetőjükkel együtt.

Anne Frank és családja egy rejtekhelyen, holland barátaik segítségével próbálta meg átvészelni a nehéz időket, ahogyan a világhírűvé vált naplóból értesülünk történetükről. Egy besúgó feljelentette őket, és deportálásukat követően csak az apa, Otto Frank érte meg a háború végét. Összesen körülbelül 25 ezer zsidó rejtőzött Hollandiában. Egyharmadukat elfogták a németek. Ez a tény azt is bizonyítja, hogy a segítő tevékenység mellett el is árultak és fel is adtak rejtőzködő zsidókat.

Dánia

Dánia zsidóságának többsége életben maradt. Ez a mentés egyedi és páratlan a zsidó nép legyilkolására tett kísérlet történetében. 1940. április 9-én Dánia megadta magát a német hadseregnek. Dánia nem állt ellen a megszállóknak, ezért az ország kormánya és hadserege továbbra is érintetlen maradt, a külpolitika kivételével. A megegyezésnek volt egy bekezdése, amely arról rendelkezett a dán kormány követelésére, hogy a zsidók helyzetében nem következik negatív fordulat. 1941-42 telén, Hal Cook, teológus egy közéleti vita során kijelentette:

„Ugyan a zsidókkal kapcsolatos valóságról és igazságról van szó, de ennek a mondanivalója, hogy a dán nép életében való igazságról és a szabadságról van szó.”

A náci ideológia megállapította, hogy faji szempontból a dánok állnak a legközelebb a német árjakhoz. Ez a faji közelség oltalmat adott a dánoknak a náci ideológia alapján. Innen eredt a jó viszony a dánokkal. Ennek a következménye volt a megszállás jellege, ami engedékeny volt és a tárgyalásoknak is helyt adott. A dánok nem szenvedtek a megszállástól, és 1943-ig a dán polgároknak, beleértve a zsidókat is, a mindennapi élete nem változott. A viszonylag kis létszámú zsidó közösség és a nyugalomra törekvő politika a németeknek is érdekében állt.

1943. augusztus végén azonban válságba került a németek és dánok közötti viszony. Ebben az időben fokozódott a dán ellenállási mozgalom tevékenysége, amely a megszállás kezdetén még nem létezett. 1943 augusztusában a dán kormány nem volt hajlandó továbbra is együttműködni a németekkel és lemondott. A feszültség előidézte a dán zsidók kérdésének megoldását. Verner Best a dán zsidók deportálását ajánlotta a berlini hatóságoknak. Lehetséges, hogy ilyen módon remélte megerősíteni a pozícióját, amely a kormány lemondása után megrendült. Október elseje és másodika éjjele között tervezték, hogy megkezdik a zsidók letartoztatását. Ez a hír eljutott a dán ellenállási mozgalomhoz a német tengerészeti attasé Georg Duckwitz által. Az ellenállás rögtön reagált. Valószínűleg Best sem volt túlságosan érdekelt a deportálások sikerében, maga is informálta a zsidó köröket a tervezett akcióról.

Gilbert halászhajója, aki a dán partokról zsidókat csempészet

A dán nemzet széles körben támogatta a zsidók mentését. Számos tiltakozás érkezett szociális és gazdasági szervezetektől, közöttük X. Krisztián király is tiltakozott a német hatóságoknál. Az egyház vezetői nyilvánosan tiltakoztak, és felhívást intéztek a közösséghez, hogy segítsen a zsidóknak. Az egyetemek bezártak egy hétre hogy képessé tegyék az egyetemi hallgatókat arra, hogy segítsenek a mentési akcióban. A dán rendőrség, amely felhívást kapott a németektől, hogy segítsen a deportálásban, sem volt hajlandó együttműködni. Egy összehangolt akció során 7200 dán zsidót (a Dániában élő 8000 zsidóból) és 500 nem zsidó rokonukat vittek át Svédországba halászcsónakokban. Dániában körülbelül 500 zsidót fogtak el a nácik, akiket deportáltak Teresienstadtba. Ott tartózkodásuk ideje alatt ők védve voltak a haláltáborokba való áttelepítésektől. A dán adminisztráció figyelemmel kísérte sorsukat és támogatta őket élelmiszer, gyógyszer és ruha csomagokat küldtek nekik, és így a dán deportáltak jelentős részének sikerült életben maradnia. Egy dán túlélő így emlékezett a megmenekülésére:

A háború végén a dán zsidók hazatértek. A dán polgárok többsége virággal vártak rájuk a rakodóparton. Amíg a házuktól távol voltak, a szomszédjaik vigyáztak a vagyonukra és még a virágjaikat is megöntözték.

“Amikor később, eltűnt az egész tragikus rész, ami ezekben az eseményekben volt, megmaradt az a sok szeretett és segítségre való hajlandóság nagyszerű élménye, amivel találkoztunk, itt is és Svédországban is, barátoknál és olyanoknál is, akiket nem ismertünk. Ez a dolog bebizonyította nekünk – jobban, mint bármikor – mit jelent az, amikor barátaid vannak. És ez megmutatta nekünk, hogy valóban, a polgárok föllázadtak az igazságtalanság és kegyetlenség ellen. A belső összetartás a dánoknál itt találta meg a legszebb kifejezését egy csodálatos együttműködésben.” ^[5]

Litvánia

Litvánia zsidóságának elpusztítása német irányítás alatt történt, de a litván lakosság teljes együttműködésével. A zsidók gyilkolását, megalázó és szadista jelenségek kísérték számos litván részéről. A zsidók megalázása és gyilkolása a litvánok által még a németek bevonulása előtt megkezdődött. 1941 végéig Litvániában 220 ezer zsidóból csak 40 ezer maradt életben. A zsidók meggyilkolásának jelentős részében a litvánok is közreműködtek. Az áldozatok azonosítása, összegyűjtése, őrzésük, elhurcolásuk a lelövésük helyszínére, és gyakran maga a gyilkosság is a közreműködésükkel ment végbe. Melyek voltak azok az egyedi körülmények, amelyek azt eredményezték, hogy a litvánok készségesen meggyilkolták honfitársaikat? Vajon ilyen körülmények között volt-e bármilyen feltétele annak, hogy egyesek megmentsék zsidó polgártársaikat?

Már a XIV. századtól tudunk arról, hogy zsidók éltek Litvániában. A XVII. században rengeteg Talmud iskola alakult a területen és a Tóra oktatásának egyik központja lett. A XIX. század második felétől a cionista és szocialista mozgalmak (Bund) egyaránt virágzásnak indultak. A jiddis nyelvű kulturális élet is virágzott.

Az első világháborút követően Litvánia függetlenné vált, az országban élő zsidók autonómiát élveztek, egy külön zsidó miniszter kezelte az ügyeiket. Az 1920-as években ez megszűnt, de a kulturális élet és az oktatás függetlensége nem tűnt el. Ebben az időszakban körülbelül 20 ezer zsidó hagyta el az országot. Az antiszemitizmus leginkább abban nyilvánult meg, hogy a zsidókat kizárták a gazdasági élet több területéről.

A Ribbentrop-Molotov megegyezést követően a Szovjetunió védnöksége alá került Litvánia, majd később a függetlenségét is elvesztette. Ez a helyzet befolyással bírt a litvánok és a zsidók kapcsolataira is. Ugyanis a kommunista ideológia szerint a zsidóknak ugyanolyan jogaik lettek, mint mindenki másnak, de csak akkor, ha feladták vallási, kulturális, öltözködési különállásukat. Ennek ellenére a zsidókat a szovjetekkel való együttműködéssel vádolták. Amikor a németek 1941 nyarán bevonultak, a litvánok jelentős része felszabadítóként üdvözölte őket. A németek felhasználták függetlenségi vágyukat arra, hogy a litvániai zsidók üldözésében komoly segítséget nyerjenek. Polgári kormányzást vezettek be, Heinrich Lötze, Reichkomissar irányítása mellett, aki Litvánia, Belorusszia, Lettország és Észtország felett gyakorolta az irányítást. Litván tanácsadója volt, és a litván nemzetőrség mindenben készséggel kiszolgálta a németeket.

Kovno, Litvánia, litván és német szemlélők mérik fel a zsidó holttestekkel befedett utcát, egy pogrom után

A litván zsidók túlnyomó többségét már a megszállás első hónapjaiban meggyilkolták, gyakran szomszédjaik, a litván lakosok aktív közreműködésével. Ez a sajátos helyzet azt eredményezte, hogy azoknak a litvánoknak, akik zsidókat akartak menteni, saját honfitársaikkal ellenében kellett működniük.

Jelentősek voltak a zsidó gyerekek megmentésére irányuló kísérletek. A kezdeményezés általában a zsidók részéről érkezett, de fontos volt a keresztények együttműködése. Vilnában, Kovnóban és Siblibében sikerült gyerekeket bújtatni, bár elég gyakori volt az a jelenség, hogy amikor a szülőknek elfogyott a pénze, akkor egész egyszerűen a bújtató visszaküldte a gyereket a gettóba. A segítségre való hajlandóság a németek vereségeivel egyenes arányban nőtt. A gyerekek kijuttatásának gyakori módja volt, hogy elaltatták és zsákban kicsempészték őket. A nagyobbak a munkásokhoz csatlakoztak, akik a gettón kívül dolgoztak, majd a fal másik oldalán letépték sárga csillagjukat és találkoztak litván kapcsolattartóikkal.

Egy vilnai könyvtárosnő, Oma Simaite ravasz módszerhez folyamodott. Belépési engedélyt szerzett a gettóba azzal, hogy a zsidók által az egyetemi könyvtárból kikölcsönzött és vissza nem vitt könyveket akarja begyűjteni. Közben élelmet csempészett be, és értékes zsidó könyveket ki, sőt embereket is kijuttatott és még rejtekhelyeket is szerzett számukra. A Gestapo elfogta, megkínozta, halálra ítélték, de befolyásos barátai kérésére „csak” koncentrációs táborba került.

Azok között, akik Litvániába segítettek a zsidókon, voltak gyermekmenhely igazgatók, papok, parasztok és olyan háztartási alkalmazottak, akik az általuk korábban ismert és szolgált családokon segítettek. A mentők többsége egyszerű ember volt, különösebb anyagi források nélkül.

Belgium

A háború kitörését megelőzően mintegy 66 ezer zsidó élt Belgiumban. Közülük csak 10%-nak volt állampolgársága, a többiek az első világháborút követően, majd a nácik hatalomra kerülése után vándoroltak be. 28902 zsidó esett áldozatul a holokausztnak. Ez azt jelenti, hogy Belgiumban sokkal több esélye volt egy zsidónak a túlélésre, mint pl. Hollandiában. Okozott-e a mentésekben nehézséget az, hogy a belga zsidók 90%-a külföldi volt? Milyen egyedi vonások jellemezték a helyzetet?

Amikor 1940 májusának a végén a németek megszállták Belgiumot a király a helyén maradt, míg a kormány Londonba menekült, és onnan folytatta működését. Az országban német katonai kormányzat létesült, Von Falkenhausen tábornok irányítása alatt, amit csak 1944 nyarán váltott fel a polgári kormányzat. Noha az SS is jelen volt Belgiumban, a zsidók szempontjából döntőnek bizonyult, hogy a kormányzatot nem Himmler beosztottjai, hanem katonák látták el.

Wezembeek, Belgium, gyerekek csoportja egy árvaház udvarán a 2. világháború alatt

A belga zsidóknak 1942 májusának végén kellett felvenni a megkülönböztető jelzést, a sárga csillagot. Ennek ellenőrzését a katonai kormányzat a belga polgári hatóságok kezébe helyezte. Sok belga tiltakozott a rendelet ellen, és maguk is csillagra emlékeztető jeleket viseltek felsőruháikon. Fontos, hogy a belga együttérzés nem annak volt köszönhető, hogy a zsidók túlnyomó többsége több generáció óta élt volna közöttük, hiszen 90%- uk Lengyelországból menekült. Két hónappal később, amikor megkezdődtek a deportálások, akkor a belga ellenállók többsége a zsidók mentésére sietett. Elmondható, hogy a belga ellenállás legtöbb tevékenysége a zsidók megmentését szolgálta. Rejtekhelyeket kerestek, sőt az az egyedülálló eset is itt történt, hogy megállítottak egy deportáló vonatot, és több zsidónak sikerült megszöknie. A mecheleni táborból, ahol a keletre szállítandókat összegyűjtötték, is sokaknak sikerült megszöknie.

1942 szeptemberében megkezdte működését a Zsidók Védelmi Bizottsága, amelyet zsidó aktivisták létesítettek. Ők kapcsolatot teremtettek egyházi személyekkel, és több ezer zsidó gyereknek találtak rejtekhelyet. Josef Ernst van Roy bíboros gyakran közbelépett a zsidók érdekében, és részt vett bújtatásukban. Louis és Hubert Celis papok szintén bújtattak zsidókat a falujukban. Louis így emlékezett tetteire:

„Szóval ragaszkodik ahhoz, hogy szentnek tekintsen, mert sajnos csak néhány zsidó életét tudtam megmenteni. Hogy ez sürgető és komoly kötelessége lett volna minden embernek, zsidóknak, keresztényeknek, vagy ateistáknak, mindenkinek, aki csak emberi lénynek tartotta magát? Igen, én pedig mélyen sajnálom és a terhe mindig rajtam van, hogy nem voltam képes gondoskodni minden zsidó mentéséről Belgium vidékein vagy akárhol, és hogy nem voltam képes megőrizni őket a véres üldözéstől, így kell ezt elfogadnunk, mert különben ez a szégyenfolt eltávolíthatatlan lesz Európa ruhájáról.” ^[6]

Összefoglalva, az, hogy Belgium zsidó lakosságának fele megmenekült, annak tulajdonítható, hogy a német megszállás nem az SS irányítása alatt állt, illetve a helyi lakosság mély szimpátiával és empátiával viszonyult a zsidókhoz.

Chamonic, Franciaország, nők egy árvaházban, amely zsidó gyerekeknek adott oltalmat

Franciaország

A második világháborút megelőzően közel 300 ezer zsidó élt Franciaországban. Ezek fele nem rendelkezett állampolgársággal. Az ország zsidó lakosságának mintegy háromnegyede túlélte a holokausztot. Ez az arány magasabb minden más európai országnál, amelyet a végső megoldás érintett. Milyen körülmények eredményezték ezt Franciaországban?

A német megszállást követően Franciaországot két részre osztották, az északi német irányítás alá került, a déliben Pétain marsall vezetésével kollaboráns kormány alakult, Vichy központtal. Ez a kormányzat már megalakulásakor felszámolta a francia köztársaság fő értékeit: a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméit, és a hangsúlyt a munka, a család, és a szülőföld értékeire tette. Már az év októberében törvényeket hoztak „zsidó szabályzat” néven, amelyekkel korlátozták és megnehezítették a francia zsidók életét. A lakosság többsége közömbösen szemlélte ezeket a törvényeket, noha lehetőséget adott a zsidók üldözésére, vagyonuk lefoglalására és megélhetésük felszámolására. A zsidó szervezetek válasza erre a széles körű segélyező rendszer kialakítása volt.

10 Franciaország, a Világ Igazainak elismert Juliet Vidal (jobbra) és Marinet Guy fényképe egy általuk örökbe fogadott gyerekkel

Eközben az északi, németek által megszállt terülteken rekedt zsidók mindent megtettek annak érdekében, hogy a Vichy köztársaság terültére meneküljenek. Annál is inkább, mert az általuk irányított területeken a németek hozzáláttak a deportálások előkészítéséhez. Amikor kötelezték a zsidókat a sárga csillag viselésére, akkor a francia lakosság viszonya némileg megváltozott a zsidók irányában. 1942 tavaszán és nyarán a megszállók és a Vichy kormányzat megegyezett a zsidók deportálásáról - majd amikor a németek megszállták a déli terülteket is - akkor felerősödtek a zsidók megmentésére irányuló tevékenységek. A francia lakosság jelentős része és az egyházak is elítélték a kegyetlen deportálásokat. Mivel a franciák nem olyan terror alatt éltek, mint például a lengyelek, ezért az üldözöttek bújtatása, különösen az ország távoli és félreeső helyein, elég gyakori volt. A zsidók is változtattak segélyszervezeteiken. Ezek 1942-ig nagyrészt jóléti kérdésekkel foglalkoztak, de ezt követően elsősorban a mentéseket intézték.

Egy francia falu, Le Chambon sur l’Inion, amely Franciaország déli részén fekszik, kitűnő rejtekhellyé vált rengeteg zsidó számára. Az egész közösség önként és együttesen elhatározta, hogy menteni fogja a zsidókat, Andre Trocme, a protestáns lelkipásztor vezetésével. A háromezer lakosú faluban, 2500 zsidót bújtattak, illetve segítettek a továbbmenekülésben. Trocme kezdeményezésére a falut menhellyé alakították át a zsidó gyerekek számára. A lakosok mögéje álltak, és segítették a terv megvalósítását. Hamis iratokat állítottak elő, rejtekhelyeket kerestek és alakítottak ki, ellátták a bujkálókat mindennel. Trocme így beszélt indítékairól, amelyek miatt a mentést választotta:

„Nem tudjuk ki zsidó, mi csak embereket ismerünk.”

St. Georges, Franciaország, a gyermekotthon gyerekeinek egyik csoportja

A helyi szálloda tulajdonosnője elhelyezte a zsidókat, vigyázott rájuk és ellátta őket. Egy idő után a falu a francia ellenállási mozgalomnak is az egyik központja lett. A zsidó ellenállás tagjai rendszeresen küldtek felnőtteket és gyerekeket a faluba. Minden nap érkezett egy vonat az állomásra, amit a helyi parasztok csak a „zsidók vonatjának” neveztek. Le Chambon nem állt egyedül a protestáns falvak között, ahol zsidókat bújtattak.

A gyermek Saul Friedlandert szülei egy kolostorban helyezték el. Innen a tíz éves Saul megszökött, majd csatlakozott szüleihez, de újból el kellett válniuk.