Negyedik Fejezet: A zsidó közösségek a holokauszt előtt
Tizenkettedik lecke: A zsidó ellenállás a holokauszttal szemben

• Alapkérdések
• A zsidó ellenállás az európai ellenállással szemben
• Kelet-Európa
• Zsidó ellenállás Nyugat-Európában

Létezett- e egyáltalán zsidó ellenállás a holokauszt alatt, s ha igen, akkor miben és hogyan nyilvánult meg?

Párizs, Franciaország, 1942.április 7-14., Simone Schloss, a német Katonai Rendőrség a Francia Ellenállás elleni tárgyalásának egyik vádlottja

Alapkérdések

A nácik ellen való harc, a zsidók és nem zsidók ellenállása nagy érdeklődést keltett már a háború évei alatt is, úgy a közvélemény, mint a kutatás terén. Ez az érdeklődés a náci birodalom összeomlása után egyre erősödött. Európa felszabadult országaiban nagy dicsőség övezte mindazokat, akik ellenállóknak számítottak, sőt voltak olyanok is, akik emiatt politikai előnyökhöz jutottak. Voltak olyan országok, ahol az ellenállókat elismerték és havi pénzösszegekkel honorálták őket.

A zsidó társadalomban különös megtiszteltetésnek örvendtek az ellenállók, miután a zsidó nép becsületét védték meg a náci uralommal szemben. Ugyanis a háború utáni első években Izraelbe érkező túlélőknek a holokauszt alatt tanúsított „passzivitásukat” kellett megmagyarázniuk azoknak, akik nem élték át a nácizmus borzalmait. Az akkori izraeli zsidó lakosság olyan kérdésekkel támadta meg a túlélőket, mint: „Miért mentetek a halálba, mint a barmok a vágóhidra?” Másfelől azok a kevesek, akik részt vettek a varsói gettólázadásban, a zsidó ellenállás egyedüli megtestesítői voltak. A holokauszthoz és túlélőihez való effajta hozzáállásnak több oka volt. Az izraeli társadalom, mely azokban az években a szabadságáért és az életéért harcolt, a fegyveres harcban látta a népi szellem példaképét. Akkoriban még nagyon kevés információ volt a holokauszt történetéről. Az évek folyamán a dolgok megváltoztak, az izraeli társadalom élet-halál harcának intenzitása enyhült, a történelmi kutatás pedig több információt tárt fel arról a kilátástalan és reménytelen helyzetről, amelyben a zsidók voltak a náci uralom alatt.

Sok időbe telt, amíg felfoghatóvá vált az a tény, miszerint a zsidó ellenállás fogalma mindaddig értelmezhetetlen, míg nem ismerjük eléggé a „végső megoldás” kimenetelét, és a zsidók sorsát a holokauszt alatt. Minél mélyebben kutatjuk a holokauszt alatti zsidó ellenállást, annál jobban érzékelhető az a szörnyű csapda, amelybe a zsidók estek, miközben eldönthetetlen dilemmák között kellett választaniuk. Abban a szituációban minden választás vagy a saját, vagy családtagjai, barátai, ismerősei életét vagy halálát jelentette.

Ma már tudvalevő, hogy a zsidó ellenállást úgy lehet megvilágítani, ha számba vesszük azt, hogy a holokauszt idején a zsidó nép kissebségként, több országban szétszórva, minden alapvető emberi és polgári jogtól megfosztva ki volt szolgáltatva a náci uralom önkényének. Ilyen körülmények között nem volt esélyük a kollektív ellenállásra. Az a tény is fontos, hogy önálló, szuverén államokban is, mint például Csehszlovákia, Lengyelország, Franciaország és Hollandia, melyek modern hadsereggel rendelkeztek, több évbe telt, mire kialakultak az ellenállási mozgalmak, s végül ezeket az államokat is a Szövetségesek szabadították fel a náci uralom alól. A történelmi kutatásban történt változások és értelmezési folyamatok megváltoztatták a holokauszt alatti zsidó ellenállás fogalmának elemzését is. Ma egyre gyakrabban van szó „helytállás”-ról, avagy ennek a fogalomnak a különböző formáiról. Az egyik ilyen meghatározást Méir Dworzeczkzy túlélő, történész fogalmazta meg:

„Helytállás alatt a zsidó nonkonformizmus, és a zsidó viselkedés minden olyan fajtáját és formáját értjük, melyeknek célja a nácik terveinek, tehát a zsidók kiirtásának, s halálukba vonulásuk előtt, emberi mivoltukból való kifordításának meghiúsításáért tettek.”^[1]

Ma tehát az ellenállás nem csak a fegyveres ellenállásról szól, ami sokkal szélesebb volt, s nem csak a varsói gettólázadást jelenti, hanem mindazokat a cselekedeteket, melyeket a náci parancsokat megszegve, életüket veszélyeztetve a zsidók tettek. A következő figyelmen kívül nem hagyható tényezőt prof. Bauer történész a következőképpen határozta meg:

„Úgy tudnám meghatározni a zsidó ellenállást a holokauszt idején, mint egy csoport tudatos tetteit, hogy elviseljék az ismert és feltételezett törvényeket, cselekedeteket, vagy konkrét törekvéseket, amelyekkel a nácik és szövetségeseik a zsidók ellen voltak.”^[2]

Bauer szerint tehát az egyik legfontosabb kritérium bármilyen ellenállási forma meghatározásában a tudatosság, és az aktivitás mögött álló szándék. Eme meghatározok fényében, próbáljuk meg ennek a tananyagnak a keretében a holokauszt alatti zsidó lét néhány jellemvonását megvizsgálni, és ezen belül a zsidó ellenállás formáit meghatározni.

A zsidó ellenállás az európai ellenállással szemben

A zsidó ellenállás tárgyalása megköveteli a zsidók különleges helyzetének megértését a holokauszt alatti Európában. A nácik tervei a zsidókat illetően abban különböztek a többi üldözött csoporttal szemben, hogy a nácik a zsidókat tekintették a saját és az emberiség legveszélyesebb faji ellenségének. A többi üldözöttnek szinte mindig volt valamilyen lehetősége arra, hogy elkerülje a nácik által neki szánt keserű sorsának beteljesülését, például kollaborálás, vagy a helyzethez való idomulás által. Ezzel ellentétben a zsidók nem tudtak a náci ideológiában meghatározott státuszukból kikerülni. Ebből kifolyólag van néhány alapvető különbség:

A „helytállás” fogalmának meghatározása a tárgyalt téma fényében. Például olyan egyszerű, kulturális események, amelyeknek célja a lélek felemelése és megerősítése volt, a zsidó körökben helytállásnak minősült. A fegyveres ellenállás célja a náci uralom alatt lévő országokat kutató történészek szerint az elnyomó hatalom kiűzése volt. A német ellenállást kutatók állítják, hogy az aktív és tudatos ellenállás végső célja a hatalom megdöntése volt. Ezzel szemben a zsidó ellenállásnak nem voltak - és nem is lehettek - ilyen céljai.

A következő három cél közül az egyik állt minden esetben a zsidó ellenállók szeme előtt:

• a. károkozás a németeknek,
• b. egyének, vagy kisebb csoportok megmentése, kiszabadításuk a fogságból, szökés a gettókból az erdőkbe, vagy egyszerűen „csak” túlélés, bujkálás a felszabadulásig,
• c. valamilyen hősies cselekedet, amely felébreszti a világ lelkiismeretét, a halál módjának megválasztása által, megmenti a zsidó nép becsületét.

Tehát a zsidó ellenállás, bár hasonlít más fegyveres ellenállásokhoz, lényegében különbözik azoktól.

Kelet-Európa

Helytállás
Nagyon nehéz megállapítani, milyen cselekedetek számíthatnak zsidó helytállásnak a Soá alatt és melyek nem. Az alapvető feltétel a meghatározáshoz az, hogy számba vessük a zsidók kilátástalan és embertelen helyzetét ezekben az időkben, amely persze változott évről évre, és helyről helyre. Ezért minden egyes eseményt a saját környezetében kell megvizsgálni és értékelni, például a gettóban, a búvóhelyen, avagy a táborban. Itt most a gettó körülményeit fogjuk részletesen megvizsgálni, amelyet élethűen leírt Haim Kaplan tanár, aki maga is a varsói gettóban volt:

„Az élet a gettóban stagnáló és dermedt volt. Ott voltak a falak körülöttünk, nem volt terünk, sem cselekvési szabadságunk. Akármit csináltunk, illegálisan tettük, legálisan semmit nem tehettünk, ami az életben maradásunkat segítette volna.” ^[3]

Kaplan szavai az egész téma megértéséhez elengedhetetlenül fontosak. A nácik végső célja a zsidó nép fizikai megsemmisítése volt. Azonban, addig, amíg döntés született e célról, és amíg el nem kezdődtek a véres „akciók”, a nácik pszichológiai háborút indítottak a zsidók ellen, aminek célja emberi mivoltuk minden formájának megtörése volt. Az állandó éhség, a külvilágtól való elzártság, a minimális higiénia hiánya, s a szellemi élet bármiféle megnyilvánulásának tilalma, a zsidó lélek megtörését szolgálta. Kaplan szavaiból tehát érthető, hogy minden aktivitás, amely a zsidó életet próbálta megőrizni, avagy megmenteni, eleve a náci politika megszegését jelentette. Ennek alapján, tehát, minden olyan zsidó aktivitás, mely a nácik által kitűzött cél ellen küzdött, ellenállásnak, avagy helytállásnak számít.

Az éhséggel való küzdelem

Varsó, Lengyelország, gyerekek esznek

A németek által elfoglalt Lengyelországban olyan törvényeket hoztak, melyeknek megszegése azonnali halálbüntetéssel járt. Így például a törvények szerint a varsói gettó zsidó lakosainak napi élelem adagja nem haladhatta meg a 184 kalóriát. Ha ezt a törvényt nap-nap után nem szegték volna meg, hetek múltán éhen pusztultak volna. Illegális utakon bejutatott élelem,s az ehhez fűződő állandó találékonyság az életet jelentette a gettó lakosainak. Ezen a téren is voltak különbségek, s azok a menekült zsidók, akiket a környező falvakból telepítettek a nagyvárosokba, megélhetés hiányában az éhségtől tömegesen pusztultak el.

Szociális segítség
Az éhséggel való küzdelem egyik útja a szociális segítség volt. 1941 végéig még működött a varsói gettóban az amerikai Joint fiókja, melyen keresztül segítették a gettó lakosait. Ez a tevékenység a hivatalos betiltás után is folytatódott, most már illegálisan. 1941-ben a Joint 260 ezer zsidót támogatott a Főkormányzóság területén. Azokban a közkonyhákban és gyermekotthonokban melyeket a Joint segítségével alapítottak a gettók területén, nem egyszer iskolai oktatás, politikai gyűlések és földalatti nyomdák is működtek. A Joint csak egy példa mind azokra a tevékenységekre, melyek által a varsói és a többi gettókban próbáltak a túlélésért küzdeni.

Szellemi, kulturális és vallási helytállás
A németek már a háború elején bezárták Varsóban a zsidó iskolákat, és 1941 őszétől minden zsidó oktatást szigorúan betiltottak. Ennek ellenére lakásokban, pincékben gomba módra terjedtek a földalatti oktatás különböző formái. A túlélők főleg arra a felemelő szellemi élményre emlékeznek, melynek részesei voltak ezeken az összejöveteleken.

Kultúra
A kulturális tevékenység sokféle formában nyilvánult meg a különböző gettókban: volt ahol színházak, könyvtárak sőt még zenekarok is működtek. A varsói gettó közös konyhái, kulturális eseményeknek is színhelyei voltak.

„1940. augusztus 1. Tamuz huszadikán Herzl és Bialik emlékére szerveztünk egy összejövetelt, különböző szónokok beszéltek. Mindannyian lehajtott fejjel ültünk, szomorúsággal teli szemekkel, mintha megszégyenítettek volna, ezt láttuk egymás arcán. Együttlétünk rövid volt, nem volt sok új ismeret, de kitartásra bíztatott, és ezért nagyon érdekes volt.” ^[4]

Vallás

Varsói gettó, Lengyelország, férfiak imakendőben egy körülmetélés közben

Varsói gettó, Lengyelország, emberek a széderasztal körül ülve olvassák a Haggadát

A kulturális tevékenységen kívül a vallási élet is folytatódott. Annak ellenére, hogy a németek betiltották a gyülekezést, s ez által a közös zsidó imádkozást, Imánuel Ringenblum szerint több mint 600 minjánt tartottak a varsói gettóban. A közös zsidó imádkozások a gettó felszámolásáig folytatódtak.

Fegyveres ellenállás
A zsidó fegyveres ellenállás három téren nyilvánult meg Kelet- Európában: a gettókban, az erdőkben, s a táborokban. Arra a kérdésre, hogy miért nem volt több megnyilvánulása, a választ a következő körülményekben kell keresni.

Gettók

Varsó, Lengyelország, a bunkerekből való eltávolításuk után a zsidókat letartóztatták

A gettókban a zsidók éhségtől, a betegségektől és a nehéz fizikai kényszermunkától szenvedtek, amelyek megtizedelték soraikat. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy minden nyílt zsidó ellenállás kemény megtorlást vont maga után a nácik részéről, amely a gettó teljes felszámolását is jelenthette. Mindaddig, amíg a zsidókban volt remény, hogy megélik a háború és a nácizmus végét, addig „passzív” ellenállásnak látták értelmét, amely a múltban oly sokszor is átsegítette őket a nehéz időszakokon. Ebből kifolyólag a háború első két évében a zsidó fegyveres harc, mint ellenállási lehetőség fel sem merült. Csak 1941 nyarától, a tömeges és szisztematikus gyilkosságok beindulásától fogva kezdtek erre gondolni.

Mindennek a fényében azt várnánk el, hogy rögtön a tömeges gyilkolások kezdetével robbant ki a zsidó fegyveres ellenállás. Itt azonban egy másik alapvető témát kell megtárgyalni, mégpedig azt hogy a zsidók mit és mennyit tudtak a tömegirtásról, valamint hogy hogyan értelmezték a hozzájuk eljutott információt.

Jicchák Zuckerman (Antek), a Varsói Gettófelkelés egyik szervezője

Mordecháj Aniewicz, a Varsói Gettófelkelés parancsnoka

Az első akadály az ellenállás megszervezéséhez vezető úton a hiteles információ hiánya volt. Azonban akkor is, amikor már van információ, felmerül az értelmezés dilemmája. Vajon a zsidók egy részének meggyilkolása feltétlenül azt jelenti-e, hogy az összes zsidót meg fogják ölni? A zsidóknak semmiféle eszközük, módjuk nem volt rá hogy megértsék az egész európai zsidóság kiirtására szőtt náci tervet. Sokan azt gondolták, hogy az egyelőre életben hagyott zsidók majd a náciknak fognak dolgozni, és ezért nem fogják legyilkolni őket. Főképpen a gyilkosság totalitását volt nehéz felfogni és elhinni; hogy a nácik minden zsidót, nőket, gyerekeket, férfiakat, öregeket és betegeket is meg akartak gyilkolni, mindenhol, ahova elértek. Ez a tény precedens nélküli volt az emberiség történetében. A szisztematikus kiirtás első hírei nyomában a legtöbb gettóban már felötlött a fegyveres ellenállás gondolata. Ezek az elképzelések elsősorban az ifjúsági mozgalmak körében terjedtek el, akik közül végül is a legtöbben a földalatti ellenállási mozgalmak megalapítói és tagjai lettek. Belső köreikben azon vitatkoztak, hogy az ellenállás menekülést és életmentést is jelent-e, vagy sem. A legtöbb esetben erre a kérdésre negatív volt a válasz, hiszen ezeken a területeken a németek ellen elkövetett fegyveres aktivitás kollektív büntetéssel, tehát a helyi lakosság legyilkolásával járt. A zsidó fegyveres ellenállás a holokauszt alatt abban különbözött a többi leigázott nép felkelésétől, hogy a zsidók harca a totális és szisztematikus kiirtás veszélyének árnyékában zajlott. Ez a harc a gettókban, s a táborokban egy teljesen izolált, megfélemlített, kiszolgáltatott, s kiéheztetett kisebbség harca volt.

Varsó, Lengyelország, emberek eltávolítása a bunkerekből a felkelés alatt (a Stroop Kollekcióból)

A zsidóknak, az ellenállás alapfeltételei nélkül kellett megvívni a harcot: fegyver nélkül, bármiféle katonai kiképzés, a helyi lakosság, avagy valamilyen katonai testület támogatása nélkül. A zsidó harcosoknak nem volt idejük fegyveres kiképzésre, jóformán minden előkészület, vagy külső segítség nélkül kellett harcra készen állniuk a német egységek ellen, amely az akkori Európa legfelkészültebb hadserege volt. Még a harc időpontja is a németektől, tehát a haláltáborokba való deportálásoktól függött. Ebből kifolyólag a fegyveres lázadás értelme is kétségbe vonódott, s felvetődött az is, hogy azokat a minimális összegeket, amelyeket meg tudtak szerezni, nem lenne-e érdemesebb búvóhely bérlésére felhasználni, s így egy vagy több ember életének megmentésre szentelni. Vagy talán többre mennének, ha a náciknak dolgoznak, hiszen ésszerű, hogy a Harmadik Birodalomnak hasznot hozó embereket nem érdemes kiirtani. Erre példa is volt a lodzi gettóban, ahol a dogozó zsidók deportálását elhalasztották. Ezek szerint, a zsidók elsősorban túl akarták élni a háborút.

A fegyveres lázadáshoz szükség volt a gettó lakosságának a megnyerésére. Viszont ez sem volt egyszerű feladat, miután érthető volt számukra, hogy a lázadás nem jelent menekülést és a lázadás kimondottan csak magát az ellenállást szolgálta, minden gyakorlati cél elérése nélkül.

E miatt nem egy gettóban ádáz viták törtek ki a földalatti mozgalmak vezetői között, akik a lázadás hívei voltak, a gettó lakosságának a többsége és a Zsidó Tanácsok vezetői pedig a munka általi megmenekülésben hittek. Kelet-Európa szerte, Lengyelországban, Litvániában, Belorussziában és Ukrajnában több mint 100 gettóban alakultak földalatti ellenállási mozgalmak, melyek a fegyveres ellenállást tűzték ki célul, amelyek vagy a gettón belüli lázadást, vagy a gettóból való fegyveres kitörést és a partizánokhoz való csatlakozást vették számításba. Kisebb gettókban, mint Lachvában és Tuchinban a deportálás alatt alapos előkészületek nélkül határoztak úgy, hogy ellenállnak, vagy megpróbálnak a közeli hegyekbe szökni. Tömeges menekülést ezek a tettek sem biztosítottak, sőt, azonnali kivégzésekhez vezettek. Az ellenállás időzítése és jellege több tényezőtől függött: a gettó nagyságától, az izoláltság mértékétől, a deportálások időzítésétől, a gettón belül működő ifjúsági mozgalmaktól, vagy a helyi Zsidó Tanács beállítottságától. Ezekből az okokból kifolyólag, a gettólázadások különböző időkben és helyeken törtek ki. Az egyik legismertebb lázadás a varsói gettóban tört ki 1943 áprilisában.

Vilna, Litvánia, három zsidó partizán: Vita Kamphaner, Abba Kovner és Gizi Barankes

Erdőkben való harc
Az erdőkben harcoló partizánokhoz több tízezer zsidó csatlakozott, ezen kívül alakultak önálló zsidó partizán egységek is. Ezzel kapcsolatban érthetően merül fel az a kérdés, hogy miért nem szöktek többen az erdőkbe? A nem zsidók szempontjából az erdő egy részről menekvést, másrészről bosszút jelentett. A zsidók számára azonban az erdő minden esetben csapdát jelentett. Egy részről, a kelet-európai erdők aránylag jó búvóhelyeknek bizonyultak, miután a németek féltek mélyebben beléjük hatolni, másrészt viszont tele voltak más veszélyekkel: nehéz megélhetés, időjárás, élelemhiány, vadállatok veszélye, és a helyi lakosság zsidókhoz való viszonya, mely örökké az árulás veszélyével fenyegetett.

Jugoszlávia, 1944, zsidó katonák jugoszláv partizánokkal

Azok a zsidó ifjak, akik el akarták hagyni a gettót, hogy csatlakozzanak a partizánokhoz, még több dilemmával találták szembe magukat. Azok a helyi nem zsidó partizáncsapatok, melyek Kelet-Európában működtek, nem szívesen fogadtak be zsidókat. A csatlakozás első feltétele a fegyverrel való rendelkezés volt, amit a gettókban nem lehetett beszerezni. Nem egy olyan partizán egység volt, melynek tagjai kimondottan antiszemiták voltak, s nem csak hogy nem vették fel csapatukba a zsidókat, hanem meg is ölték a gettókból szökötteket. Maga a gettóból való szökés, és a család hátra hagyása igen nehéz döntést jelentett, miután a szökés a gettókban maradt lakosság számára a németek által kiszabott kollektív büntetés veszélyét jelentette. Ez által a partizánokhoz csatlakozó fiatal zsidók zöme elvesztette családtagjait. Ez még hosszú évek múltán is lelkiismeret furdalást okozott nekik. Abba Kovner minden ellenállási tevékenysége ellenére nem látott saját viselkedésében hősiességet s élete végéig az gyötörte lelkiismeretét, hogy édesanyját maga mögött hagyta a vilniusi gettóban.

Alexander Pichyerski, a sobibor-i felkelés vezetője

Táborokban való ellenállás
Amint az előző tananyagban láthattuk, a táborokban a körülmények még nehezebbek voltak, mint a gettókban. Ez a különbség megnyilvánult az ellenállásban is. A táborokban raboskodók először is sokkal szigorúbb felügyelet alatt voltak, mely eleve elnyomta a lázadás lehetőségét. A tábori hierarchia meghiusította a szolidaritást és a raboskodók közötti együttműködést.

A prominens raboknak nem volt érdekük a lázadás, az egyszerű rabok pedig erőtlenek voltak. Az állandó terror, a brutalitás, az éhség, s a halállal való állandó szembesülés annyira letarolták az életösztönt, hogy maga az ellenállás terve és megvalósítása emberfölötti erőfeszítést jelentett.

Ennek ellenére a táborokban is létezett zsidó ellenállás: Auschwiztból 667 rab szökött meg, többségük lengyel, orosz és zsidó volt. 270 –et közvetlenül a tábor mellett fogtak el és hamarosan kivégeztek. Egyike ezeknek a szökni próbáló raboknak Mala Zimetbaum volt, akit 1942- ben Belgiumból deportáltak Auschwitzba, majd Birkenauban tolmácsként működött. Ezt a pozíciót a mások segítésére használta fel, s keretében megismerkedett, s beleszeretett Adek Galinszkybe, aki aktív volt a lengyel rabok ellenállási csoportjában. Mala és Adek 1944 júniusában szöktek meg, s eljutottak egész a szlovák határig, de ott elfogták őket. Szökésük hatalmas érdeklődést keltett fel Auschwitzban, úgy a rabok, mint a tábor vezetői körében. Malát, aki szökése meghiúsulása után öngyilkossági kísérletet követett el, felgyógyulása után Adekkel együtt kivégezték. Ha ezekben a körülményekben kialakult összefogást, önfeláldozást és szolidaritást is ellenállás számba vesszük, ezek a megnyilvánulások külön kutatást igényelnek.

Auschwitzban 1944. október 7-én tört ki a Sonderkommando lázadása, miután leállítatták a gázkamrák működését. A lázadó Sonderkommando majdnem minden tagja életét vesztette. E lázadás leverése után jött rá az SS, hogy a felkeléshez szükséges lőport Roza Robota zsidó fogolynő bajtársnői segítségével csempészte át apránként, apró csomagokba kötözve ruhája alatt, a szomszédos Bunából. Roza Robotát 1945. január 6-án, 12 nappal a tábor evakuációja előtt végezték ki.

Egy lengyel újság beszámolója a treblinka-i felkelésről és 2800 zsidó szökéséről

Auschwitzon kívül Treblinkában, Sobiborban s más táborokban is voltak a zsidók részéről felkelések.

Zsidó ellenállás Nyugat-Európában

Annak ellenére, hogy a nácik azonos sorsra ítélték a zsidókat Kelet- és Nyugat-Európában, azért a náci uralom alatti életkörülmények nagyban különböztek egymástól ezeken a területeken. Nyugat-Európában a zsidók száma jóval kevesebb volt, mint Kelet-Európában. A náci uralom jellege is különbözött, Nyugat-Európában a náci törvények valamivel enyhébbek voltak, habár ott is terrorizálták a helyi lakosságot, s az árja faji felsőbbrendűség nevében kegyetlenül üldözték a zsidókat, egészen a végső megsemmisítésükig. Nyugat Európában a helyi lakosság zsidókhoz való viszonya is több esélyt adott az ellenálláshoz.

Helytállás
Az elsők között, akik ellenállási tevékenységet vállaltak a náci iga ellen, azok a zsidók voltak, akik a harmincas években menekültként érkeztek nyugat-európai országokba, s nem kapták meg a helyi állampolgárságot. Az első segítő egyesületek Franciaországban alakultak, melyek a Joint támogatásával próbálkoztak könnyíteni a zsidó menekültek helyzetén. Ezekből az önsegítő szervezetekből fejlődtek ki később az ellenállási és mentési tevékenységek. Ilyen volt például az OSE, mely a háború előtt egészségügyi területen működött, s a háború alatt vezető szerepet töltött be zsidó gyerekek mentésében. Közel 7000 gyerek menekült meg általa, miután Spanyolországba és Svájcba csempészték át őket.

Spontán tömeges ellenállás
Yehuda Bauer történész „spontán tömeges ellenállásnak" nevezi azt a szituációt, amikor 1942 júliusában az első deportálások után a holland zsidók nem jelentek meg a kijelölt időben és helyen a behívásokra. Ezek után 1942 nyarán a németeknek a holland rendőrséggel együtt házról házra járva kellett megkeresni és összeszedni a zsidókat. Ez a fajta fegyvertelen tömeges ellenállás csak Hollandiában fordult elő. Sajnos ez sem mentette meg a zsidók életét.

Franciaország, 1943, zsidó harcosok a francia “Maquis” nevezető ellenállási mozgalmában

Fegyveres ellenállás
Miután Nyugat-Európában nem alakítottak ki zárt gettókat és a helyi lakosság is aránylag nagyobb készséget tanúsított a zsidók iránt, így több zsidó csatlakozott a helyi földalatti ellenállási mozgalmakhoz. Ezek után felvetődik az a kérdés, hogy lehet-e a Nyugat-Európában harcolókat zsidó ellenállókként látni, avagy franciákként, belgákként és hollandokként kell-e értékelni tevékenységüket? Lehet-e zsidó ellenállásról beszélni Nyugat-Európában, vagy zsidók ellenállásáról van szó? Ezzel kapcsolatban az emberek indítékát kell megvizsgálni: zsidó mivolta, általános erkölcsi okok, a haza szeretete, vagy mind ez egybevéve vezette-e a harcba? A háború második felében Európa eme részén is voltak önálló zsidó ellenállási akciók: így robbantották fel 1943 áprilisában egyikét azoknak a vonatoknak, melyek a zsidókat Auschwitzba vitték. 213 zsidónak sikerült megszöknie, 26 az életét vesztette.