Első fejezet: A zsidó közösségek a holokauszt előtt
Harmadik lecke: A magyar zsidóság a holokauszt előtt

• A honfoglalástól az ország három részre szakadásáig
• A három részre szakadt országban
• A Rákóczi felkeléstől a kiegyezésig
• A kiegyezéstől az első világháború végéig
• 1918-1944

Ebben a tananyagban arra teszünk kísérletet, hogy megvizsgáljuk, hogyan alakult ki a magyarországi zsidóság képe kelet és nyugat között, az ortodoxia és a modernizmus határán, valamint hogy hogyan viszonyultak a magyar államhoz, kultúrához, nemzetiséghez.

Zsinagóga Nagyváradon

1940-ben ünnepelte Horthy Miklós kormányzó hatalomra jutásának 20. évfordulóját, valamint Észak-Erdély Magyarországhoz csatolását. Eme ünnepségsorozat folyamán sok ünnepi beszédet írtak és adtak elő, többek között a zsidó közösség tagjai is. Ebben az időben, mikor Európa országait sorban tiporta el a náci csizma, mikor már milliónyi kelet-európai zsidót kényszerítettek gettókba, miután megfosztották őket minden joguktól, mikor már Magyarországon is zsidóellenes törvények léptek életbe, a magyar zsidók által írt és mondott beszédek mindennél hangsúlyosabban fejezik ki a magyar zsidó identitás összetettségét:

„Szent István népe vagyunk mi, testvéreim, valláskülönbség nélkül, zsidók és keresztények egyaránt. Honszerző Árpád seregével jött be a zsidóság egy része turulos zászlók alatt, nagy része már itt lakott a régi Dáciában és Pannoniában, itt telepedtek le a római légiókkal még a honfoglalás előtt. Ez megcáfolhatatlan történeti tény. Ez ad nekünk jogot a Kárpát koszorúzta magyar földhöz. Vérünkkel és verítékünkkel öntöztük mi is, mint a földet túró magyar paraszt. Szent István Palládiuma véd 9oo év óta és a Szent Korona, melynek fénye beragyogja Jákob sátrait is.” ^[1]

Zsinagóga Egerben

Ez az 1940-es érzelmileg felfűtött beszéd egyértelműen mutatja, hogy a magyar zsidók mennyire a tudatában voltak azon régre visszanyúló gyökereiknek, amelyek őket a Kárpát-medencéhez fűzték.

A honfoglalástól az ország három részre szakadásáig

Az i.sz. III-IV. századból származó régészeti leletek arra utalnak, hogy Pannóniában, a Római Birodalom tartományában, már voltak zsidók által is lakott települések, amelyek fennálltak a magyar törzsek letelepedésének időszakában is. A honfoglalást követően, az arab uralom alatti Spanyolországból eredő forrásokból, tudunk arról, hogy zsidók éltek a magyar fejedelemség területén. 955-ben, Chászdái ibn Sáprut, a cordovai kalifa orvosa a kazár fejedelemnek küldött levelében azt írja, hogy üzenetét a „Hungrin országban” lakó zsidók fogják továbbítani. Húsz évvel később, Ibrahim bin Jakub, a kalifa követe tesz arról említést, hogy a magyarok földjéről sok zsidó jár Prágába kereskedni. Első zsinagógájukat az 1000-es évek elején, Esztergomban, a királyi székhelyen építették fel. Ennek alapján bizonyosan állíthatjuk, hogy a XI. századtól zsidó közösség (kehila) is létezett Magyarországon.

Az első törvényt velük kapcsolatban I. László hozta, 1092-ben. Az első keresztes hadjárat csapatai Magyarországon is keresztül vonultak. Könyves Kálmán király, ellentétben a német területek uraival, megvédte zsidó alattvalóit a gyülevész, fosztogató hadaktól. A magyarországi zsidó közösségek XII. századi helyzete kedvező volt, ezt bizonyítják, többek között, az abból a korból származó, Zsidó tagú helyneveink. Az 1200-as években Magyarországon is teret nyertek az 1215-ös lateráni zsinat zsidókat sújtó rendelkezései. Kitiltották őket a gazdaság bizonyos területeiről, megkülönböztető jelzést kellett viselniük.

Az Anjou-házból való Károly Róbert védelmébe vette a zsidókat, de fia Lajos már olyan rendelkezéseket hozott, amelyek nagyban megnehezítették az országban élő zsidók helyzetét. Nevéhez fűződik, az úgynevezett „levélölés” gyakorlata, amelynek során egyetlen paranccsal érvénytelenítette azokat a zsidók kezében levő adósleveleket, amelyek a zsidóknak járó tartozásokról szóltak. Ugyanő 1364-ben kiűzte a zsidókat Magyarországról. A gazdasági nehézségek miatt néhány évvel később visszahívta a zsidókat az országba. Zsigmond uralkodása alatt már olvashatunk arról, hogy húsvétkor zsidókat zaklattak. Ez talán már a vérvád felbukkanására utalhat. Hunyadi Mátyás egyenesem zsidó prefektúrát hozott létre. Ez az önkormányzatiságot biztosította a zsidók számára, országos szinten. A zsidó prefektus, aki a Mendel családból került ki 1539-ig, Budán tartotta hivatalát, a közösségben szinte korlátlan hatalommal rendelkezett, házában fogház is volt. Őrködött a zsidó kiváltságok felett, meghatározta a közösség által a királynak fizetett adó mértékét. A királyi udvarba bármikor bemehetett, a nagyobb ünnepeken lovas kísérettel, hivatala díszeivel vonulhatott fel. Mátyás halála után megrendült a zsidók helyzete. 1494-ben Nagyszombaton már vérvádi eljárásra került sor, néhány évvel később pedig Budán dúlták fel a zsidók otthonait és üzleteit. A XVI: század első évtizedeiben a külpolitikai helyzet (török veszedelem) és a vallási feszültségek (reformáció) alapjaiban rendítették meg Magyarország helyzetét. Ezek a feszültségek elsősorban a zsidó közösségen csapódtak le. 1525-ben II. Lajos király kincstárnoka, a megkeresztelkedett Fortunátus Imre miatt támadt üldözés és zavargás. A kincstárnokot mind a zsidók, mind a keresztények gyűlölték. Utóbbiak azért, mert a felkapaszkodott zsidót látták benne, előbbiek azért, mert megkeresztelkedését követően feleségét és gyermekeit hátrahagyta a zsidó negyedben és keresztény nőt vett feleségül. A forrongó tömeg megrohanta a kincstárnok palotáját, lerombolta és kifosztotta azt, majd a zsidó negyedre vetette magát. A tömeget csak hajnalra tudták a poroszlók szétoszlatni.

1526, a mohácsi csata után a magyarországi zsidók helyzete nagyon megváltozott. Mivel korábban közülük sokan részt vettek a közigazgatásban, elterjedt az a nézet, hogy a zsidók összejátszanak a törökökkel. Miközben a magyar és német lakosság nyugat felé menekült, a zsidók tudták, hogy nekik maradniuk kell, mert a nyugati városokban üldözések voltak. 1529-ben, Bazinban a vérvádi eljárás során több zsidót, akik a helyi gróf hitelezői voltak, máglyán megégettek. Még el sem hamvadtak a máglyák, amikor előkerült az a kisgyermek, akit Wolf gróf Bécsben rejtegetett, akinek eltűnésére alapult a vád.

A három részre szakadt országban

1541-ben, amikor Magyarország közel másfél évszázadra három részre szakadt, a zsidók többsége a török uralma alatt kívánt élni, hiszen az oda települő (javarészt kereskedelemmel foglalkozó) zsidók helyzete még viszonylag kielégítő volt. A Hódoltsági területen élő zsidók háromféle vallási tradíciót követtek: a déli vidékeken élő szefárdok, mellett jelentős volt a birodalom közel-keleti tartományaiból bevándorolt szíriaiak száma, a legjelentősebb közösség azonban a lengyelországi, alsó-ausztriai és bécsi menekültekből álló askenázi volt.

Az ország másik részében, amely nem török, hanem Habsburg uralom alá került, a zsidók gyakran szenvedtek üldöztetésektől és kiűzetésektől. A XVI. században kezdtek zsidók letelepedni Erdélyben is. Bethlen Gábor uralkodása alatt kiváltság levelet kaptak. Az erdélyi közösség élén zsidó bíró állt, és az ottani zsidóknak az ország más területein kötelezően hordott megkülönböztető jelzést sem kellett viselniük. A fejedelem orvosa is zsidó volt, és az országrész fővárosában, Gyulafehérváron megtelepedett közösségnek saját zsinagógája is volt. Amikor a XVII. század végén a török uralmat a keresztény csapatok felszámolták a zsidók gyakran együtt küzdöttek a törökökkel. Ennek következtében a török visszaszorulásával a zsidók jelenléte is visszaszorult Magyarországon. Egy részüket meggyilkolták az előrenyomuló csapatok, másik részüket fogságba hurcolták, ahonnan súlyos összegekért váltották ki őket hittársaik, a maradék, pedig együtt vonult dél felé a török csapatokkal. A török kiűzését követően néhány nyugati és felvidéki város kivételével alig maradtak zsidók Magyarországon.

A Rákóczi felkeléstől a kiegyezésig

A török uralom megszűnésével a XVII. század végén új korszak kezdődött a magyarországi zsidók számára. A XVIII. században jelentős számú zsidó vándorolt be nyugatról: Morvaország, Ausztria felől és keletről: Galícia irányából is. Ezeknek a bevándorlásoknak messzemenő következményei lettek a magyarországi zsidóságra nézve. A magyarországi zsidóság szempontjából kulcsfontosságú II. József „Türelmi rendelete” (1783), amelynek egyik eleme, hogy felszabadította a zsidókat a középkori korlátozások alól. A bányavárosok kivételével bárhol letelepedhettek, iskolákat alapíthattak, minden szakma megnyílt előttük.

A nyugatról bevándoroltak nagyobbik része egyre távolodott a vallástól, a felvilágosodás eszméi álltak közel hozzájuk, és be akartak illeszkedni a környező társadalomba. II. József egy másik rendelete engedélyezte a zsidók számára a német nevek felvételét, illetve azt, hogy a jiddis helyett németül beszéljenek. Ennek ellenére a magyarországi zsidóság asszimilációja nem a németség, hanem a magyarok felé indult meg. A pesti hitközség 1834-ben magyar tannyelvű iskolát nyitott. II. József rendelete nehéz választás és kihívás elé állította a zsidóságot ekkor; egyfelől megnyílt számukra a modernizáció, a beilleszkedés kapuja, másfelől viszont ezzel pont saját identitásuk megőrzése került veszélybe.

A galíciai bevándorlók, pedig hagyományőrző, vallásos zsidók voltak, akik közül híres személyiségek is kerültek ki, mint pl. a nagykállói születésű magyar csodarabbi, Eisik Taub, (1751-1821), aki a haszid mozgalmat terjesztette. Az általa szerzett, azaz a történet szerint megvásárolt dal, a "Szól a kakas már" a magyar zsidóság szellemi kincse. Egy másik híres rabbi, Akiva Eger a magyar ortodoxia megalapítójának tekintendő, a zsidó hagyományok bármiféle újítását ellenezte. Ebben a korban Magyarország egyik legnagyobb befolyású rabbija Mose Szofer (1762-1839) volt, aki nagy hatást gyakorolt a zsidó szellemi életre, de a reformmozgalom ellenzője volt.

„Negyvenhárom éves korában került a pozsonyi hitközség élére, ahol 33 éven keresztül töltötte be fontos tisztességét. Mindenekelőtt felépíti jesiváját, ahova nemcsak Magyarországról, hanem Európa minden részéről özönlöttek a tudásra szomjazó ifjak. Rabbi Mose Szofer a zsidóságot a régi elgondolás szerint népnek tartja, mely a Tórában búvárkodva, annak törvényei szerint élve várja a megváltást, hogy a gálut országaiból visszatérhessen régi hazájába, Erec Iszraelbe. Számára a héber nyelv nemcsak külső köntös vagy forma volt, hanem a zsidóság eszmevilágának elválaszthatatlan alkotó eleme.”

A XIX. sz. elejétől fogva kezdtek kiéleződni azok az ellentmondások és nézeteltérések a zsidók között, amelyeknek az alapja a keresztény környezethez és a zsidó hagyományokhoz való viszony volt. Viták tárgya lett nemcsak a zsinagóga belső elrendezése, vezetése, rendje, de a rabbinátus és a hitközség felépítése, tagjainak választása, illetve az oktatás mibenléte is. Eközben a többségi, magyar társadalom felől egyaránt érkeztek a befogadást, az emancipációt támogató és elvető javaslatok is. Az 1840-es országgyűlésen, a Magyarországon született vagy tartósan itt lakó zsidóknak jogot adtak a korlátozás nélküli letelepedésre és kereskedésre, emellett engedélyezték számukra a gyáripar, a mesterségek és a tudományok művelését. Ennek hatására a negyvenes években több zsidó egyesület (Magyar Izraelita Kézmű- és Földművelésügyi Egyesület, Magyarító Egylet) alakult, amelyek a magyarosítást voltak hivatottak elősegíteni. Pápán, 1847-ben megjelent az első magyar nyelvű zsidó folyóirat, a „Magyar Zsinagóga”.

Az egyenjogúsításért való küzdelem már az 1840-es években elkezdődött, amikor a zsidók helye a társadalomban mindenki által tárgyalt köztéma volt. 1844-ben Löw Lipót, az egyik vezető rabbi, nyílt levelet írt, amelyben támadja az emancipáció ellenzőit, valamint megpróbál különbséget tenni a zsidók nemzeti és vallási identitása között, és a zsidóságot, mint vallási csoportot említi, tagadva a zsidó nemzeti érzéseket. Ez a fajta hozzáállás akkor jellemző volt mindazokra a zsidókra, akik az egyenjogúsításért harcoltak.

„Ezen észrevételét előrebocsátván, kegyed zsidóügyrőli nézeteire kell átmennem, miszerint ti ’a zsidók vallása nemcsak vallás, hanem politikai organizmus is, hogy a teóriának polgári érvényességet adni nem lehet, hogy ők nemcsak külön vallásos felekezet, hanem külön nép is, mely ezen népiségi különbséget vallástalanná szentelé.’

„Elfogulatlan keresztény és zsidó írók által már ezerszer bebizonyíttatott, hogy a mostani zsidók nem különös nép (politikai értelemben), hanem csupán vallásos felekezet...

„Ha a zsidók származásuk s hason eredetükre nézve népnek neveztetnek, az elleni semmi kifogás nem lehet, ha pedig azoknak különös népiség vagy ha az ellenvetést szorosabban fejezzük ki, nemzetiség tulajdoníttatik, az bizonyára félreértésen alapszik, s a legtagadhatatlanabb tapasztalással nyilvánosan ellenkezik. Mert micsoda elemek képeznek nemzetet, nemzetiséget? A haza, a nyelv, az alkotmány, a saját politikai élet, s önállóság, vagy ezekérti küzdelem. Ezek a nemzetet és a nemzetiséget képző elemek, s hol mindezen elemek hiányoznak, ott a nemzet s a nemzetiség fogalma is kétségbe vonhatatlanul hiányzik. De találtatnak-e a nemzetiség említett elemei a zsidóknál? Semmiképp sem. A zsidóknak nincs különös országuk, hanem elszórvák ők minden népek között. A zsidóknak nincs különös nyelvük, a héber nyelv azok közt is meghalt, s az egész mívelt Európában alig van egy nyelv, melyet a zsidók, mint anyanyelvüket nem beszélnék, a zsidóknak nincs különös polgári törvényük, hanem hazájuk törvényei nekik is szentek és sérthetetlenek... Miben áll tehát a zsidó nemzetiség s népiség fogalma? Nem volna e világos, hogy ezen fogalom a zsidókra nézve balvéleményen alapszik, s annak következtében az abból származó ellenvetés egészen alaptalan?” ^[2]

1848-ban, Kossuth és elvbarátai mindent megtettek azért, hogy a zsidók egyenjogúsítása megtörténjen, de a közhangulat ellenállása miatt, csak 1849-ben mondta ki ezt a forradalmi országgyűlés, de a szabadságharc bukását követően ez érvényét vesztette. 1848-ban a forradalmat beárnyékolva néhány nyugati városban zsidóellenes megmozdulásokra került sor. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért a magyar zsidóság teljes súlyával vett részt a szabadságküzdelemben. Ennek egyik bizonyítéka a szabadságharc leverését irányító Haynau táborszernagy által a magyarországi zsidó közösségre kivetett kétmillió forintos hadisarc. 1867-ig, a kiegyezésig eltelt időszakban a gazdasági és egyéb megszorítások egym-formán sújtották az ország zsidó és nem zsidó lakosait.

A kiegyezéstől az első világháború végéig

A kiegyezés évében(1867) - amely esemény felgyorsította a polgárosodást és iparosodást - a magyar országgyűlés egyenjogúsította a zsidókat, polgári értelemben.

„1.§. Az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogosítottnak nyilváníttatnak. 2.§. Minden ezzel ellenkező törvény, szokás vagy rendelet ezennel megszüntettetik.” ^[3]

A törvény az egyenjogúsítás mellett feloldott minden bevándorlási korlátozást is, amelynek eredményeképpen sokan érkeztek Ukrajna és Oroszország felől.

Pápa, Magyarország, a 2. világháború előtt, új Tóra-tekercs felavatása

A kiegyezést követően a zsidó vallási élet is átalakult. 1868-ban rendeztek egy kongresszust, amelynek a feladta az volt, hogy határozzanak a zsidó közszervezetek rendjéről helyi, megyei illetve országos szinten. Itt azonban nagyon alapvető ellentmondások merültek fel az újító neológok és a hagyományokhoz ragaszkodó ortodoxok között. Az ortodoxok nem voltak hajlandóak elfogadni a kongresszus által megfogalmazott szabályzatot, mert féltek hogy az sérteni fogja a vallást és a hagyományokat. Kiváltak a kongresszusból, és egy független, különálló szervezetet hoztak létre, a hatóságok engedélyével.

Az egyenjogúsítás elérése és az első világháború közötti ötven év a magyar zsidók számára számbeli növekedést, valamint politikai és gazdasági megerősödést hozott. Politikai helyzetük megalapozódott az egyenjogúsítással, és megerősödött 1895-ben a recepcióval, azaz a zsidó vallás bevett (államilag elismert) felekezetté nyilvánításával. A gazdasági élet terén számuk és befolyásuk egyre nőtt.

„Budapest nagypolgári, kereskedő rétegéből néhány család jelentős pozícióra tett szert a gazdasági életben: A Wahrmann, Ullmann, Wodianer, Deutsch, Hatvany családok. A textilgyártásban és a kelmefestésben előkelő helyet foglalt el az óbudai Goldberger gyár. Általában véve a zsidóság a dualizmus korában döntő súllyal bírt a magyar gazdaság irányításában. A zsidók túlsúlyának háttere Magyarország elmaradott gazdasági helyzete volt, ez tág teret nyitott a kezdeményezőkészséggel rendelkezők gazdasági tevékenysége előtt. Ilyen készséget a városi német polgárság és a zsidóság körében lehetett találni. Az arisztokráciát és a köznemességet, a dzsentrik és a középbirtokosság alsó rétegeit nemcsak szemléletük tartotta vissza komolyabb gazdasági szerepváltástól, hanem az is, hogy birtokaik modernizáláshoz nem rendelkeztek elegendő tőkével, s számottevő részük nem bírta a piaci versenyt, tönkrement, kicsúszott alóla a nemesi birtok. A jelenség másik oldala volt a réteg hagyományos szemlélete. A nemesség lenézte az ipart és a banküzletet, rangján alulinak tartotta.” ^[4]

A szellemi élet minden más területénél nagyobb arányú volt a zsidók részvétele a magyar irodalomban. E folyamat két irányban zajlott, egyrészt létrejött és kibontakozott egy magyar nyelvű zsidó irodalom, művelői a zsidó öntudatot tápláló, hitsorosaik vágyait, gondolatvilágát kifejező írók, alkotásaikat a zsidó olvasóközönségnek szánják. Másrészt, a magyar irodalmi életben a zsidó írók nem mint zsidók, hanem mint magyar írók munkálkodnak Ágai Adolf (1836-1916) író, újságíró, szerkesztő és humorista, a modern magyar élc megteremtője volt. A magyar ifjúsági irodalmat is ő művelte először írásaival hatvan esztendőn át, mint a Borsszem Jankó című élclap szerkesztője, országos hatást gyakorolt. Kiss József, Bródy Sándor, Szomory Dezső, Ignotus, Molnár Ferenc, majd később, a két háború között Radnóti Miklós, Karinthy Frigyes a magyar szellemiség legnagyobb és legismertebb alakjaivá váltak.

Kaba, Magyarország, 1927, a tenisz csapat tagjai

A XIX. században a sportélet intézményesülése is lezajlott. A különböző sportegyesületek megalapítás jó lehetőséget teremtett a különböző nemzetiségek számára, hogy asszimilációjukat kifejezzék. Amíg a Ferencvárosi Torna Club-ot  német nemzetiségiek hozták létre, addig a zsidó Ascher Lipót az Újpesti Torna Egyletnek, Brüll Alfréd a Magyar Testgyakorlók Körének volt alapítója. Fontos megemlíteni, hogy Ascher évekig egymaga finanszírozta az UTE működését. Az első világháború előtt rendezett öt újkori olimpián tizenegy magyar aranyérem született, ebből ötöt zsidó sportolók szereztek. Például az első kettőt Hajós Alfréd, aki emellett a magyar futballválogatott kapitánya és sikeres építész is volt.

Szabolcsi Miksa a XIX. század végén megalapította az Egyenlőség című lapot, amely azoknak a neológ zsidóknak vált szócsövévé, akik teljes lényükkel a magyar kultúrába és népbe való beilleszkedésre törekedtek, de ugyanakkor nemcsak megtartották, hanem büszkén viselték zsidó kulturális identitásukat is, s ezért akarták kiharcolt jogaikat megvédeni.. Az újság a magyarországi antiszemita jelenségek bírálatának központi színterévé vált, kezdve az 1882-es tiszaeszlári eseményektől, egészen azokig a vádakig, miszerint a zsidók kivonják magukat az első világháború harcaiból. Ez, a sajtóban is folyó, küzdelem a magyarországi zsidók jogait és törvényes helyzetét volt hivatott megvédeni.

Kaba, Magyarország, 2. világháború előtt, a BILU cionista, ifjúsági mozgalom csoportja

Annak ellenére, hogy a modern politikai cionizmus atyja, Theodor (Zeev Benjamin) Herzl magyar származású volt, ebben az országban csak nagyon keveseket tudott magával ragadni, az országban élő zsidóknak a magyar nyelv, kultúra és nemzet iránti mély vonzódása miatt. Magyarországon a cionizmus elvont eszme maradt, ahogyan az a Múlt és Jövő lapjain Patai János szerkesztő tollából is olvasható volt, és nem változott praktikus, politikai mozgalommá. A cionista ifjúsági mozgalmaknak csak a második világháború kitörése után lett- sorsdöntő jelentőségük, a Szlovákiából, Kárpátaljáról és Lengyelországból jött zsidó menekültek megérkezésével. A menekültekkel érkeztek fiatal cionista vezetők is, akiknek a felfogása alapvetően különbözött a helyiekétől. Az ő hatásukra értették meg a valós változást, ami Hitler hatalomra jutása után állt be Európában, és az ő hatásukra cselekedtek később, amikor mentették a zsidókat.

A magyar filmek jelentős alakjai között is voltak zsidó színészek, mint pl. Beregi Oszkár, Kabos Gyula, Bársony Rózsi. Legtöbbjük nyíltan őrizte zsidó identitását és kultúráját, a megkeresztelkedést nagyon elítélték a hivatalos zsidó újságok. Vázsonyi Vilmos (1868-1926) központi jelentőségű politikus lett az első világháború előestéjén, aki arról vált ismertté, hogy kitartóan harcolt a zsidó vallás, mint hivatalos vallás elfogadtatásáért - a recepcióért - az 1890-es évek folyamán, az akkor előtérbe kerülő antiszemita pártok (pl. Katolikus Néppárt) törekvései ellenére.

1917-ben egy antiszemita klisékkel teletűzdelt történeti munka hatására a polgári radikálisok, Jászi Oszkár és köre, irányításával közéleti vita indult el arról, hogy van-e Magyarországon zsidókérdés? A hozzászólók sokféle eredményre jutottak: volt, aki az egész kérdést nem létezőnek tartotta, voltak, akik a teljes asszimilációig, vagy éppen a cionizmusig jutottak el. A háború végi zavaros állapotok véget vetettek az erősödő antiszemitizmus visszaszorítását célzó vitának.

Itt kattintson

Az első világháború ellentmondásos helyzetbe állította a magyar zsidókat. Egyfelől itt volt a történelmi alkalom, hogy bebizonyítsák hazaszeretetüket és hűségüket Magyarország iránt, amely a Monarchia részeként belekeveredett a háború örvényébe. Több ezer neológ és ortodox zsidó együtt jelentkezett a toborzóbizottságoknál, együtt harcoltak a fronton és együtt is estek el. Zsidó női segélyegyletek szerveztek akciókat a háborús erőfeszítések megsegítésére, a zsidó kórházak nemcsak a zsidó sebesülteket látták el és ápolták eme hosszú és nagy veszteségeket hozó háború éveiben. A politikai fordulatok és a változások a fronton nemcsak a gazdasági összeomláshoz vezettek, hanem ahhoz is, hogy sok, főleg galíciai zsidó menekült az országba. A budapesti vasútállomások hamarosan "menekülttáborokká" váltak, az ott állomásozó vasúti kocsik a Keletről idemenekülteknek nyújtottak lakhatási lehetőséget. A zsidó hitközség ugyan a segítségére sietett ezeknek a menekülteknek, de a szegényes kinézetű "galíciánerek" látványa már a háború első éveiben erős antiszemita hullámot keltett. A magyar zsidók tömeges kiállása sem vette elejét azoknak a vádaknak, hogy a zsidók "kivonják magukat a harcokból", "feketepiacoznak". Ezen kívül kétségbe vonták, hogy egyáltalán képesek-e hűek lenni a magyar néphez és államhoz a "különböző faji eredetük miatt". Sem az nem tudta megállítani a gyűlölet folyamát, amikor az Egyenlőség lapjain feltüntették a háborúban harcoló és elesett zsidó katonák számát, sem azoknak a felvilágosult magyar politikusoknak a dicsérő szavai, akik méltatták a zsidóság hozzájárulását a hadsereg és a haza erőfeszítéseihez. A háborús veszteség, amelyet Magyarországnak, mint a Monarchia tagjának és a Német Császárság szövetségesének el kellett szenvednie, csak olaj volt az antiszemitizmus tüzére.

1918-1944

Az 1918-as összeomlás utáni két próbálkozás a társadalmi és gazdasági forradalomra azt a változást tükrözte, amely a Monarchia jól ismert biztonsága után következett be. Először az úgynevezett őszirózsás forradalomban, amikor Károlyi Mihály és köre, köztük Jászi Oszkár, vezetésével kísérlet történt a polgári köztársaság létrehozására. Az egyre nehezebb kül- és belpolitikai helyzet eredményeként 1919 tavaszán egy vértelen puccs eredményeként a magyar bolsevikok kerültek hatalmi pozícióba. A Tanácsköztársaság vezetőinek túlnyomó többsége, köztük a legismertebb, Kun Béla, zsidó származású volt, bár megtagadták identitásukat. Kun a következőképpen fogalmazta ezt meg: „Zsidó volt az apám, ellenben én nem maradtam zsidó, mert szocialista lettem, mert kommunista lettem.” A tanácskormány uralma alatt terrort fejtett ki az új rendszer vélt és valós ellenségeivel szemben. A végrehajtó különítmények tagjai nem tettek különbséget zsidó és nem zsidó között. Azokat a felkeléseket pedig, amelyek a Tanácsköztársasággal szemben álltak brutálisan leverték. A kommunista diktatúra vezetőinek származása miatt országos szinten felerősödött az antiszemitizmus.

Az ellenforradalmi rendszer
1919. augusztusában a Tanácsköztársaság megbukott, részben a külföldi csapatok, részben a Horthy Miklós vezette ellenforradalmi erők nyomása alatt. Az ellenforradalom győzelmével elszabadultak az indulatok. A félkatonai szervezetek tagjai, a különítményesek rávetették magukat azokra, akiket a bolsevik rendszer funkcionáriusaival azonosítottak. Gyakran előfordult, hogy a zsidókat a kommunistákkal egynek tekintették, és ez már önmagában is elég volt arra, hogy az életüket elvegyék. A tulajdonképpen büntetlenül elkövetetett gyilkosságok elleni nemzetközi tiltakozás arra kényszerítette Horthyt, hogy megfékezze a különítményeket. Miután 1920 márciusában ideiglenes kormányzóvá választották az államhatalom erejével fellépve 1921 tavaszára rendet teremtett az országban, de az antiszemita érzetek ott parázslottak a társadalom nyugodt felszíne alatt. A stabilizációba bekapcsolódott a zsidó nagytőke is. Az összezsugorodott területű ország vezetésének céljával, a Párizs környéki békeszerződések revíziójával a magyar zsidóság többsége azonosulni tudott, sőt az elcsatolt terülteken élő zsidók is tovább ápolták magyar nyelvüket és kultúrájukat.

Nagyvárad, Magyarország, 1936, zsidó esküvői fénykép

Ezek ellenére, a megváltozott körülmények között a magyar zsidók, akik 1867-ben egyenjogúságot kaptak, most új szituációval álltak szemben, mikor is törvényes helyzetük ismét bizonytalanná vált, és beilleszkedésüket a magyar kultúrába, valamint elkötelezettségüket a magyar haza iránt a magyar társadalom nem respektálta, nem fogadta el. Magyarország, akinek nemzeti büszkeségét megalázták az 1920-as trianoni békeszerződéssel, jobbnak látta felcserélni a XIX. század liberális nacionalizmusát a szélsőséges, katolikus nacionalizmussal, amely már a rasszizmusba hajlott. Ennek egyik oka az volt, hogy amíg a soknemzetiségű Monarchiában a zsidók magukat magyarnak vallották, és ezzel a magyarság számarányát emelték, ezért tulajdonképpen a magyar nacionalizmusnak szüksége volt rájuk. A trianoni béke következtében Magyarország lakosságának túlnyomó többsége magyar nemzetiségű volt, ráadásul az elcsatolt terültekről tömegével menekültek magyar származású értelmiségiek, akiknek a zsidó értelmiség konkurensévé vált. Ennek következtében a zsidók már idegenek, nem kívánatosak lettek, profánul szólva, már nem volt rájuk szükség.

Horthy Miklós hatalomra kerülése nemcsak az állam, hanem a zsidók számára is új korszak kezdetét jelentette. A magyar zsidók - akiknek száma 1920 és 1944 között az országhatár változásaitól is függően félmillió és 850.000 lélek között mozgott- továbbra is megőrizték lojalitásukat a magyar állam, a kultúra és a nemzet felé, és rajongtak Horthyért, még az 1944. március 19-i német bevonulás ideje alatt is. Védőpajzsukat látták benne, még egy sor zsidóellenes intézkedés törvény iktatása után is, amelyek közül az első az 1920-as Numerus Clausus volt. Ezt 1928-ban visszavontak, de a zsidó ellenes intézkedések folytatódtak az 1938, 1939, és 1941-es törvényekkel. A húszas és harmincas évek hol halkabb, hol hangosabb antiszemitizmusára, például Molnár Ferenc a következő képen reagált:

„Én csak azt írhatom le, azt mondhatom el, amit láttam és hallottam. Írónál pedig a legfontosabb, hogy ne csaljon, ne hamisítson, hanem hogy őszinte legyen. És mit tapasztalunk? Ha sikerem van, azt mondják, nem vagyok magyar, ha pedig megbukom, zsidó vagyok. Legyen kedvük szerint, de nehogy azt higgyétek, hogy én nem vagyok tisztában avval, amit csinálok. Mit csinálok én? Philadelphiában és Stockholmban, Rómában és Párizsban néhány követ rakok le azon az úton, amelyen aztán a magyar szellem nagy értékei simábban gördülhetnek ki.” ^[5]

Taksony, Magyarország, 1943, egy munkaszolgálatos egység

Lojalitásukat a zsidó vezetők ékes szónoklatokban fejezték ki, még akkor is, amikor már számos zsidó katonát, akik az első világháborúban harcoltak, fosztottak meg rangjától, kitüntetésétől, és külön katonai egységekbe kényszerítették őket fegyver nélküli munkaszolgálatra. 1941-ben, mikor Magyarország csatlakozott a Szovjetuniót megtámadó Németországhoz és szövetségeseihez, több tízezer munkaszolgálatos zsidót vittek a keleti frontra, ahol 1944 tavaszáig, közel 40 ezer lelte halálát. Sokan közülük saját magyar parancsnokaik brutalitásának estek áldozatul. Ugyanebben az évben mintegy 20000 zsidót deportáltak lakhelyeikről Kamenyeck-Podolszkijba, azon az alapon, hogy nem tudták állampolgárságukat bizonyítani. Természetesen ennek igazolására addig nem is volt szükségük, hiszen tanulhattak és munkát is vállalhattak Magyarországon az állampolgárságukat igazoló papírok bemutatása nélkül is. Legtöbbjüket, mintegy 12-14 ezer embert a német Einsatzgruppe C katonái a helyszínen meggyilkoltak.

Mindezekkel együtt, a megszorítások ellenére a zsidó lakosság nagy része élte mindennapi életét, a második világháború kitörése után is, egészen 1944-ig, a német bevonulásig. Az akkori zsidó újságokban olyan című írásokat lehetett találni, mint pl. "a vallásos oktatása a zsidó ifjúságnak", vagy "az iskola és a család közötti együttműködés fontossága az új generáció zsidó identitástudatának kiépítésében és megerősítésében". Másfelől a gazdasági problémák egyre súlyosodtak, amiket helyi, például iskolai segélyakciókkal próbáltak enyhíteni, továbbá országos szervezetek felállításával, mint az O.M.I.K.E, azaz az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület, vagy az O.M.ZS.A., azaz az Országos Magyar Zsidó Segítő Akció. Az O.M.I.K.E., elsősorban azoknak a zsidó művészeknek nyújtott fellépési lehetőséget, akiknek el kellett hagyniuk pályájukat a zsidótörvények korlátozásainak következtében. Az O.M.ZS.A. keretében, többek között a munkaszolgálatosoknak gyűjtöttek téli ruházatot, illetve támogatták azok családját.

Miskolc, 1941, a zsidó “Erzsébet” iskola 4. osztályos tanulói

Budapest, 1940, az orthodox zsidó iskola 3. osztályos tanulói

Az 1868 óta megosztott zsidó vezetőség a két világháború között már hosszú utat megtett a rászorulók együttes segítésében. Ez persze nem azt jelenti, hogy az egymással szembenállók közös ideológiát találtak volna, hiszen a neológok továbbra is a kulturális beilleszkedésben hittek, az ortodoxok a vallásban és a hagyományokban, a cionisták, pedig Erec Izraelről álmodtak. A belső harcok sem szűntek meg a hitközség vezető posztjai körül. Ezzel együtt felismerhető egyfajta közös zsidó identitás-keresés, miután a politikai valóság megingatta az addig biztosnak és elválaszthatatlannak hitt kettős "magyar-zsidó" identitást. A kiúttalannak látszó, zavarodott légkört jellemzi a két következő idézet:

Írás a palackban / Emöd Tamás (1888-1938)
Üzenet a fasizmus korából.
Búcsúzunk tőled, mielőtt éj föd be,
Akik itt lámpát lengettünk a ködbe,
Fényjelekül egy jobb jövő fiának,
Gályára láncolt rabjai a mának,
Kiknek viharba vesztek koszorúi,
E barbár kor értelmes szomorúi,
Akik itt mindent láttunk s tudva tudtunk
És kiáltoztunk, mielőtt lebuktunk,
Akik örömre, napfényre születtünk,
De átbőgött a pokol felettünk
Mielőtt sorsunk vak közönybe fásul
Küldjük e pár sort végső híradásul

Túl minden Jóremény-fokán a létnek
Vontató padján a gályafenekének
Úgy élünk, mint a trágyában a barmok,
Mint a ketrecben összezsúfolt majmok
Égnek borzadnak a fülek, a szőrök,
De kuss, a rácson átdöfnek az őrök,
Ember rangunkat régen elfeledtük,
Már a saját vérünket is megettük,
Hiába minden küszködés, igyekvés
Itt meg kell dögleni, itt nincs menekvés
Hiába gyújtunk fényt itt örök óta
Elhagytál minket, művelt Európa.^[6]

Dr. Kohn Zoltán
Miért vagyok zsidó?

„A kérdés annyira alanyian van megfogalmazva, hogy felelni is csak egészen szubjektíven lehet reá. Sokszor gondolok arra, hogy milyen jó is az angolnak, franciának, hollandnak, meg a finnek, töröknek, görögnek, bulgárnak meg albánnak, hogy nem gyötrik ilyen vagy ehhez hasonló kérdések. Kinek jutna eszébe származása ellen lázadozni? Senki sem akart kibújni fekete vagy fehér bőréből, önmagát megtagadva, természeti csodaként mássá, idegenné válni, csak a zsidó. Tudjuk, hogy ennek a különös természeti tüneménynek sajátos oka van: a kötött közösség, a fizikai otthon hiánya... Fönnmaradásunk akaratfölöttisége.

Ez az oka a lelketlen és kíméletlen korok és környezetek hatására a lelki otthontalanságának és ezért van az, hogy a türelmes szétszóródásban gyakran ébred föl benne a rokontalanság és a társtalanság érzése. Ilyen állapotban szeretné elveszejteni önmagát.....Lassú halállal fel is szívódnék, ha elemi erők időnként titokzatos parancsszóra, láthatatlan jelre nem kavarnák fel körülötte és érette a mindenséget. Nem is kell beavatott írástudónak lenni és a történelmet különösebben ismerni, hogy a zsidóság létének erre az akaratfeletti törvényszerűségére rádöbbenjünk.” ^[7]