Első fejezet: A zsidó közösségek a holokauszt előtt
Negyedeik lecke: Antiszemita és rasszista folyamatok Magyarországon és Lengyelországban 1920-1941

A II. világháború előestéjén mintegy 3 300 000 zsidó élt Lengyelországban Európa legnagyobb, s a világ második legnagyobb zsidó közösségét alkotva. Hogyan alakult ki egy ilyen nagy létszámú zsidó közösség a világnak ezen a részén? Kik voltak ezek a zsidók, hogyan éltek és milyenek voltak kapcsolataik a többségi társadalommal?
Ebben a leckében a következőkre keressük a választ:

• Antiszemitizmus a dualizmus idején
• A modern antiszemitizmustól a keresztény-fajvédő hozzáállásig, eszmékig
• A magyarországi nemzetiszocialista pártalakulatok
• A lengyelországi antiszemitizmus 1920-1939 között

Mennyire volt érett a helyzet a magyar társadalomban 1944-ben a zsidók deportálására?

Az egyik legelterjedtebb állítás a magyar zsidók 1944-es deportálásával kapcsolatban az, hogy az kizárólagosan a március 19-i német bevonulásnak a következménye volt. Akik támogatják ezt az állítást, azt hangsúlyozzák, hogy a magyar kormány többször is megpróbálta visszautasítani a Harmadik Birodalom kérését a végső megoldás gyorsítására, illetve az „Endlösung”-nak a magyarországi zsidókra való kiterjesztésére vonatkozóan. Valamint hogy Magyarország nagyon szorosan függött Németországtól, illetve az akkori politikai helyzet igen összetett és bonyolult volt. Ezek a tények azonban nem adnak kielégítő választ a deportálások példa nélküli gyorsaságára, olajozottságára, szervezettségére magyar hatóságok „jóvoltából”, valamint arra sem, hogy a magyar társadalom széles rétegei tudtak a deportálásokról, szemet hunytak felette, sőt, talán még szükségesnek is érezték. Annak érdekében, hogy választ tudjunk adni erre a kérdésre, alaposan meg kell vizsgálnunk a magyarországi antiszemita és fajvédő, rasszista eszmék kialakulását a két világháború közti időszakban.

Antiszemitizmus a dualizmus idején

Az antijudaizmus és a modern antiszemitizmus Magyarországon is kifejezésre jutott a történelem folyamán. A XIX. század végén a „zsidókérdés” tömegeket mozgósító tényezővé vált Magyarországon.

„A magyarországi antiszemita mozgalom az 1870-es években kibontakozó gazdasági és politikai válságból nőtt ki. Az 1873. évi gazdasági összeomlás, a hosszú ideig tartó pangás és az azt követő agrárválság egzisztenciák tömegeit tette tönkre. Az 1870-es évek közepe egyben az 1867 utáni szabadelvűség első nehézségeit is felszínre hozta. Az antiszemitizmus hazai képviselői a birtokát vesztett, lesüllyedő nemesi réteg a dzsentri köréből kerültek ki. A mozgalom vezetői Istóczy Győző, egy Vas megyei birtokos család sarja, Ónódy Géza pedig Szabolcs megyei birtokait veszítette el. A vagyonos és tekintélyes földbirtokosok közül csak kevesen csatlakoztak a mozgalomhoz. Az antiszemiták kezdetben a parlamenti pártharcokat használták fel nézeteik népszerűsítésére. A keresztény- zsidó vegyes házasságoknak a polgári házasság bevezetéséhez szükséges engedélyezése körüli vitában élénk tiltakozásuknak adtak hangot, s ugyancsak ők voltak a zsidó bevándorlás megszorításának legaktívabb ösztönzői. Később a sajtót is bekapcsolták a kampányba. 1880-tól jelent meg a 12 röpirat című havi folyóirat, mely az antiszemita ideológia egész kelléktárát felvonultatta. E mozgalom tevékenysége a zsidók gazdasági, társadalmi háttérbe szorítására irányult. A birtokszerzési jog eltiltását, az uzsora korlátozását követelte, felszólalt az iparszabadság és kereskedelemben mutatkozó zsidó túlsúly ellen. Követeléseit a zsidók élősdiségével, uzsoráskodásával indokolta, a csalás, hamisítás, szédelgés vádjával illette őket. A vádpontok között szerepelt a hazafiatlanság, a kozmopolitizmus, a világuralomra törés is. A radikális szárny, élén Istóczyval, eleve kizártnak tartva az asszimiláció lehetőségét, eljutott a kiűzés gondolatának megfogalmazásáig.

A vérvád felelevenítésére a Tiszaeszláron, 1882-ben bekövetkezett események adtak lehetőséget. Istóczy és társai minden lehetséges eszközt megragadtak, hogy az eszlári zsidókkal együtt az egész magyarországi zsidóságot a vádlottak padjára ültessék.” ^[1]

A XIX. század végén a liberalizmusnak egy új kihívással, a gróf Zichy Nándor által képviselt politikai katolicizmussal kellett megbirkóznia. Zichy teljes szívvel hitt abban, hogy a kereszténység az állam felett áll, és élesen kritizálta a magyar arisztokrácia liberalizmusát. Messzemenő társadalmi reformokat, az „erőszakos magyarosítást” tervezte bevezetni.

„Nincs szabadulás, nincs béke a kereszténységen kívül. Ennek kell érvényesülnie.....Renovari in Christo.... Nem a politika, nem az iskola, hanem Krisztus, az ő keresztje és egyháza menthet meg egyedül. Egyedül ebből a forrásból meríthetni erkölcsi erőt, jellemet, szilárd eltökélést és következetes cselekvést. Aki az oltár előtt leborul, aki a bűnbánatban vezekel, aki Krisztussal egyesül, az mentheti meg a társadalmat, és a hazát, a nemzetet, önmagát." ^[2]

A Néppárt, amely a politikai katolicizmuson alapult, a vegyes házasságokról szóló törvény eltörlését követelte, a katolikus autonómiát, és a Magyarországra bevándorlók számának korlátozását. Zichy ugyan elutasította az őt antiszemitizmussal vádolókat, és tagadta az antiszemita hullámot Magyarországon, amely az 1870-es és 80-as években tetőzött, de a „katolikus Magyarországért” folytatott harca fontos tényező volt az első világháború utáni antiszemita hullámnak.

A modern antiszemitizmustól a keresztény-fajvédő hozzáállásig, eszmékig

A liberális eszmékkel kapcsolatban beállt változás jelei már az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása előtt világosan jelentkeztek, de az első világháború után még jobban kiéleződtek. Az első világháború alatt a Huszadik Század című újság feltett egy olyan kérdést, ami már korábban is foglalkoztatta a magyar közvéleményt, különösen Ágoston Péter „A Jövő Kérdései” című könyvének megjelenése után ֱÁgoston könyvének második részében, „A zsidók útjá”-ban azt a kérdést taglalja, hogy miért létezik „zsidókérdés”, és mik az antiszemitizmus okai. A választ a zsidó történelem, és az antiszemitizmus történelmének vizsgálatán keresztül próbálja megtalálni, valamint összegyűjtött különböző véleményeket a zsidókról. Ágoston tartott a zsidók keletről történő tömeges bevándorlásától, ezért azt a kompromisszumos megoldást javasolta, hogy a nem zsidók ne zárkózzanak el többé a zsidóktól, és a zsidók pedig, főképp a neológok, olvadjanak be a magyar társadalomba. Célzott arra is, hogy a magyar államnak jogában áll a keletről betolakodókat az állam határain kívülre eltávolítani. Az újság a következő kérdéshez kérte a magyar szellemi- és közélet tagjainak véleményét: „Létezik-e Magyarországon zsidókérdés?”. Ez a kezdeményezés széles vitát váltott ki a közvéleményben, amely Szabolcsi Miksa, a zsidó „Egyenlőség” c. újság szerkesztője szerint tovább fokozta a háború alatt amúgy is erős antiszemita hangulatot.

Az új vallásos konzervativizmus, amely széles visszhangra talált a magyar közéletben, olyan filozófiai-társadalmi értelmezéseket adott eme gyűlöletnek, amelyek megváltoztatták az ismert és elfogadott értékek jelentését.

„A liberalizmus és közelebbről a zsidóság roppant ügyesen forgatta azt a fegyvert, amelyet a sajtó terén való győzelmes elhelyezkedése nyújtott neki: mindig meg tudta találni sebezhető pontjainkat, mindig ki tudta használni a pillanatnyi helyzetet s a saját meglevő gyengeségeinkbe kapaszkodva tudott bennünket egyre inkább gyengíteni, egyre mélyebbre süllyeszteni. Ha ma erkölcsileg, vallásilag, művelődésileg és gazdaságilag roncsok és romok vagyunk, ennek hihetetlen mértékben az a titkosan és lassan ölő méreg az oka, melyet a modern liberális és zsidó sajtó évtizedeken át napontai, sőt naponta kétszeri, háromszori adagolással millió és millió keresztény embernek vérébe csepegtetett: A liberalizmus tehát mint kizsákmányoló és félrevezető egyszerre két irányban végez egyaránt végzetes, romboló munkát. A közönség, hála a liberális sajtónak nem is sejti, hogy rabló hadjárat folyik ellene, hogy a szép jelszavak mögött sokszor legridegebb kalandormorál, csupán mammonarchia rejtőzik. A liberalizmus uralomra juttatásában végül óriási szerepe volt a zsidóságnak. Sombart, aki a mai zsidókérdés egyik legalaposabb szakértője, erre vonatkozó érzület képviselője. A csak üzletember típusáé, aki minden természetes életcél fölött a vagyonszerzésnek adja az elsőséget.” ^[3]

„Az egyik gyár vezetőségét demokrata küldöttség keresi föl és sztrájkkal fenyegetőzik, ha azonnal el nem bocsájtja azon katholikus munkásnőket, akiknek egyetlen, de megbocsáthatatlan bűnük, hogy Jézus Szíve Társulatának tagjai. E hitet üldöző erőszakoskodásban mindig a zsidók vezetnek. A szociáldemokrácia sajtója folyton izgat a keresztény, főleg katholikus vallás és papság ellen, de soha egyetlen árva szava nincs a zsidó vallás s a rabbinusok és a sakterek ellen.” ^[4]

„Keresztény kurzus: kereszténység keresztények nélkül! Ez a baj, hogy e hordónak nincs feneke, e pártnak nincs alap szirt a lába alatt. Azok az emberek nem keresztények. Igaz, hogy elvben, theóriában elfogadják a kereszténységet, de tettekben nem vallják. Zsidónak adnak ki mindent ֽígy van ez mindenfelé, a zsidók megcsinálják az üzletüket, s a keresztény kurzus lobogója csattog a levegőben. A levegő az övé, de a gescheftet más viszi el.” ^[5]

A modern antiszemitizmustól a keresztény-fajvédő hozzáállásig, eszmékig

Az új magyar nemzeti identitás a Monarchia összeomlása után még inkább a katolikus identitással azonosult. Ezt a folyamatot olyan konzervatív politikusok is elfogadták, mint például Teleki Pál, aki a magyar nép felépítésére törekedett.

„1919-ben Teleki szakítva a felekezeti felfogással, úgy vélte, hogy a zsidóság ugyanúgy nemzetiség, ahogy a hazai románság, szerbség, szlovákság az. Úgy látta, hogy ennek következtében a magyarországi zsidóság két, egymástól jól elkülöníthető részre bomlott: ’Azt tartom, és hiszem, a magyarságnak széles rétegei velem együtt azt tartják, hogy azok a zsidók, akik velünk éreznek, akiknek családja régóta lakik e földön, akik elismerik azt, hogy ez a Magyarország csak magyar nemzeti eszme és magyar kereszténység erkölcsi felfogása alapjain élhet meg, és ebben a keretben keresik itt nálunk a boldogulásukat, és ez ország felvirágoztatásában lelkiismeretesen közreműködni akarunk velünk, azokra a felvetett zsidókérdés nem vonatkozik. Azokat nem érheti részünkről agresszivitás. De csakis az ilyent, mert aki ezeket az elveket nem teszi feltétlenül magáévá, az nem lehet igaz magyar, az nem lehet őszinte honpolgára Magyarországnak”. ^[6]

A magyar fajvédő eszmék az első világháború előestéjén a "A Cél" című újság írásain keresztül kezdtek behatolni a nemzeti köztudatba. Kiss Sándor 1910-ben a magyar faj megvédésének szükségességéről beszélt. Ő az elsők között volt, akik elválasztották egymástól a faj és a nép fogalmát, mivel véleménye szerint a "nép" és a "nemzetiség" már elvesztették hatásukat, ezért a XX. század a "faj" jegyében fog állni. Őszintén hitt a "faji nevelésben", a magyar faj fennmaradása és megerősödése céljából. Szerinte a magyar faj elvesztette a zsidó faj ellen vívott csatát.

„Akármelyik népfajt lehet Magyarországon bírálni, ócsárolni, de a zsidót senki sem meri szájra venni. Beszélhetünk szerb bosszúállásról, oláh alattomosságról, tót máléságról, magyar zsarnokságról, de zsidó csalást még nemigen hallottunk emlegetni. A zsidó faji önérzet észreveszi a legcsekélyebb ártalmat, mely közvetve vagy közvetlenül, szóban vagy tettben a zsidóság boldogulása ellen irányul. Féktelen haraggal minden oldalról rárohan a vakmerő kezdeményre, s gúnnyal, rágalommal, anyagi károsítással, jogi furfanggal addig ostromolja, míg el nem tiporta.” ^[7]

1919 augusztusa után az új jelszavak, új ideák gyűjtőhelye a keresztény nemzeti gondolat lett. A keresztény gondolat a következetes konzervatív jobboldaliságot jelentette, a baloldali eszmék teljes elutasítását, a politikai és gazdasági liberalizmus bírálatát.

A nemzeti gondolat a revíziót hirdette, a Trianonban elvesztett területek visszaszerzését, s a történelmi Magyarország visszaállítását. A keresztény nemzeti ideológiának az 1920-as években három fő vonulata különböztethető meg.

A fajvédő (a szegedi gondolat), az újkonzervatív klerikális, és a status quo (állagőrző) konzervatív. Az első irányzathoz Szabó Dezső 1919 májusában megjelent „Az elsodort falu” című regénye köthető, amely egy székely falu sorsán keresztül mutatja meg az egész magyar faj elsodortatását.

„És az én fajom? Én nem félhetek a fajomért? Az én fajom nem szenvedett eleget? A háború folyamán elvetődtem Magyarország minden pontjára. Voltam a fronton, a front mögött, falun és városban. Láttam mindenféle embert, mindenféle viszonyokat. Voltam nyáron fürdőkben, a Tátrában, a Balatonon, mindenütt, ahol egészséget isznak és örömet élnek. Kik voltak ott? Zsidók, Zsidók, Zsidók!

Kik nyomorognak hatszoros munkával, kik fáznak, kik döglenek napról napra éhen? Magyarok, magyarok, magyarok." ^[8]

Szekfű Gyula, a két világháború között nagy ismertségre és népszerűségre szert tett történész, aki nagy mértékben befolyásolta a közvéleményt, azzal vádolta a magyar államot, hogy az tehetetlen a liberalizmus veszélye és a kapitalizmus hatásaival szemben, amelyek, véleménye szerint, a zsidók kezében vannak, akik lerombolnak mindent, ami az útjukba kerül. A zsidók szerepéről a magyar kapitalizmusban így írt:

„A második generáció alatt gazdasági életünk nyer zsidó jelleget, hogy aztán a harmadik generációnak szellemi kultúrája is döntő befolyás biztosíttassék ez akadály nélkül betóduló idegen tömegeknek.”

Vagy éppen a korlátlan liberalizmus veszedelmeiről:

„Ez önáltató állami kultuszt betetőzi a központosítás, vele Budapest túlnyomó hatalma és a vidék magyar energiáinak kiskorúságba, szolgaságba süllyesztése. Mert önáltatásunknak szolgálatkész komornyikja, mindent ellátó sáfárja Budapest, melyet államiságunk pompázó jelképévé, a modern kapitalizmus hatalmas empóriumává teszünk, hogy liberális szellemű intézményeivel, kapitalisztikusan szervezett közvéleményével állandóan betöltse füleinket az öndicséret és hízelgés hangjával. ֹs amint a kapitalizmus megszervezését már a második generáció átengedte a zsidóságnak, így a harmadik sem marad el liberalizmus dolgában, és az önáltatáshoz szükséges központi műveltség előállítását szintén a zsidóságra bízza, így jön létre Budapest zsidó-magyar kultúrája és így adatik e budapesti kultúra kezébe az egyeduralom, szinte állami monopólium az egész ország területén.” ^[9]

A két világháború között mindenféle antiszemita féltudományos eszmék is terjedtek Magyarországon, amelyeket olyanok képviseltek, akik hittek a darwinizmus fajvédő elképzeléseiben, amelyek alapján követelték a zsidók kizárását a magyar társadalomból. A közvéleményt leginkább befolyásoló magyar fajvédők voltak, többek között: Kovács Alajos, Farkas Gyula, Kolozsváry Borcsa Mihály, Bosnyák Zoltán, Lendvai István, Eckhardt Tibor, Gömbös Gyula, Bajcsy Zsilinszky Endre és Milotay István.

Milotay az arisztokráciát ás a dzsentri réteget is gyengeséggel vádolta, aminek következtében szerinte Magyarország "zsidóvá" vált. Ebből kifolyóan elveti azt az elképzelést, hogy a zsidók a magyar nép és nemzet szerves részei, és magyar keresztény politikát követel, amely védi a magyar fajt.

„Milotay politikai ideológiai koncepciójának tehát az volt a lényege, hogy a magyarság az első világháború előtt kettős elnyomtatásban élt: külpolitikai szempontból Ausztria gyarmati helyzetbe kényszerítette, belülről pedig a zsidóság hegemonisztikus uralmat gyakorolt felette. Talán mindenkinél hamarabb meghirdette a fajvédelmet, a keresztény nemzeti politikát, azaz a nemzeti öntudat visszaszerzését, a nemzeti érdekek fokozottabb átérzését, és védelmét, a parasztság földhöz juttatását, az egyetemek visszahódítását, végül pedig a zsidóság az országos arányszámnak megfelelő visszaszorítását.. Ezt a fajvédelmi ideológiát tehát az a felismerés mozgatta, amely szerint a hazai zsidóság asszimilációja csődöt mondott, s ennek következtében, mint ahogy azt Milotay mondja: le kell mondani arról a reménységről, hogy a” zsidóság valaha lelki, szellemi és erkölcsi együvé tartozás tekintetében integráns része lesz a magyarságnak.” ^[10]

A magyar politikai szélsőjobb meghatározó szerepet töltött be a hatalmi zsidópolitika kialakulásában, valamint fontos szerepet játszott az általános politikai életben is. Ez a jelenség megkülönbözteti a háború előtti antiszemitizmust a háború utánitól. Ellentétben a XIX századi antiszemitizmussal, amely szimpla zsidógyűlölet volt, a 20-as, 30-as évek antiszemita csoportosulásainak antiszemitizmusa szervesen beépült politikai elképzeléseikbe, terveikbe, amelyekkel a nemzet bajaira keresték a megoldást.

A 20-as évek legjelentősebb ilyen egyesülete az "Ébredő Magyarok Egyesülete" volt, amelynek tagjai között parlamenti képviselők is voltak, továbbá a politikai életben, az állam vezetésében és a hadseregben is fontos posztokat töltöttek be. Az egyesület vezető emberei egyetemi diákok, illetve leszerelt katonák voltak, de az a középréteg is megtalálható volt, amely a környező országokhoz csatolt területekről menekült el, és ínségben élt. Az „Ébredő Magyarok"-nak volt egy titkos katonai egysége is. Ismertetőjelük a nagyon szélsőséges, vad antiszemitizmus volt. Pogromokkal való fenyegetés, "a zsidók lemészárlása" állandó elemei voltak a párt vezetőinek fővárosi, és még inkább vidéki beszédeiben. A hatóságok, a törvények nem tartották vissza őket, azokat nyíltan és tüntetően sértegették és lenézték.

„A 20-as évek elején szédületes gyorsasággal nőtt a titkos és nyílt hazafias és társadalmi egyesületek taglétszáma. Összesen körülbelül tízezer tagjukkal keresztül -kasul behálózták az egész országot és gyakorlatilag minden nagyobb csoportérdek kifejezőivé váltak. Képviselték a nők, az egyetemisták (Turul) és a fegyveres alakulatok tagjainak érdekeit is. Az ellenforradalmi kormányok nemcsak rokonszenvvel nézték és eltűrték, de bátorították, sőt burkoltan támogatták is a hazafias egyesületek tevékenységét. A hazafias egyesületeket semmiféle tényleges vagy hathatós korlátozásnak nem vetették alá, így aztán ezek igényt formáltak a hatalomra és úgy viselkedtek, mintha egyedül ők éreznék a felelősséget a magyarság ügyének védelme iránt." ^[11]

„Zsidóbérencnek" tituláltak mindenkit, aki szembe, mert szegülni velük. Az "Ébredő Magyarok" nem érték be antiszemita uszításokkal, hanem erőszakos akciókat is szerveztek zsidók és más csoportok ellen, még a Fehér terror végét követően is. 1922 áprilisában megtámadtak egy budapesti liberális klubot, melynek legtöbb tagja zsidó volt. A bombarobbanásba kilenc ember halt bele.

Ilyen és ehhez hasonló akciók ismétlődtek a 30-as évek folyamán is. Az „Ébredő Magyarok" szervezete külföldi kapcsolatokkal is rendelkezett, elsősorban Németországban. Ludendorff tábornokkal, és az akkor nemrégiben alakult náci párttal tartottak fenn szorosabb kapcsolatot. A bajor nacionalisták pénzzel is támogatták őket. De a fasiszta Olaszországban, sőt Ausztriában, Ukrajnában és Lengyelországban is voltak kapcsolataik. Nagyszabású terveik ellenére az "Ébredő Magyarok" politikai ereje jócskán meggyengült Magyarország politikai stabilizálódása után.

A szélsőjobb tábora igen vegyes összetételű volt: az intelligencia tagjai, kormánytisztviselők, katonatisztek, és a középosztály azon tagjai, akiknek a gazdasági helyzete bizonytalanná vált. Az arisztokrácia néhány tagja szintén eme csoportok egyikében találta magát. A fiatal korosztály fontos támaszt jelentett a szélsőjobb számára, mivel a gazdasági és politikai helyzet nehézségei miatt a fiatalok nem számíthattak biztos jövőre, és ezért törekvéseiket többek között a zsidó vagyon és a zsidó intelligencia felszámolásával kívánták elérni, valamint az "idegen faj" eltávolításával, hogy annak helyét örökölhessék. A szélsőjobb ideológiája megoldást nyújtott számukra.

Külön előnyt jelentett, hogy viszonylag nagy számban voltak jelen katonatisztek a szélsőjobboldali pártokban, és a hadsereg soraiban általában szimpatizáltak eme nézetekkel. A jobboldali csoportok ideológiája is, és tagjainak összetétele is különbözött egymástól, de két alapvető tulajdonság megegyezett mindegyikben:

Az arisztokráciával való szembeszegülés, azaz az „őrségváltás” gondolata és mély antiszemitizmus. A nácik hatalomra jutásával mindegyik csoport németbarát álláspontot választott magának, miután ez megerősítette az önismeretüket, és követendő példa volt számukra, elsősorban Hitler zsidógyűlölete. A náci eszmék hatására Magyarországon is alakultak önmagukat nemzetiszocialistáknak nevező csoportok. Ideológiájuk egy részét a náciktól vették át, másik része, pedig a sajátos magyarországi helyzetből adódott, mint pl. társadalmi-gazdasági reformok és a regnáló hatalom leváltása. A fajelmélet központi helyet foglalt el a jobboldal ideológiájában. Az első faji elméletek Magyarországon a húszas évek elején jelentek meg, amelyek a magyar mitológia, és a modern, „tudományos” fajelmélet egyvelegei voltak. A fajelmélet alkalmazása Magyarországon azonban alapvető problémákba és ellentmondásba ütközött, mégpedig azért, mert a magyar nép történelme folyamán más etnikai népcsoportokkal keveredett, és így „kevert” fajjá vált. Ennek ellenére volt gyakorlati értéke ennek az elméletnek, mégpedig annak igazolására, hogy a zsidók eltávolítása szükséges a magyar nemzet testéből. A 30-as évek elejétől kezdtek a nemzetiszocialista színezetű pártok a politikai életben megjelenni. 1932-41 között nem kevesebb, mint 18 ilyen párt, csoport, stb. alakult.

Ami közös volt mindegyikükben, az a náci ideológia elfogadása, jeleik, jegyeik viselése, a faji gondolkodás erősítése, valamint az akkori szófordulattal élve „a magyar faj lelki és erkölcsi megújulásá”-ra való törekvés. A különbségek eme pártok és csoportok között nem voltak jelentősek, csupán a náci ideológia más-más elemének hangsúlyozása, a tagok társadalmi háttere, illetve személyes viszálykodások a vezetők között. A „Magyar Független Nemzeti Párt”, amely mint „Fajvédő Párt” volt ismert, és amelynek programja tartalmazta a zsidó jelenlét korlátozását a különböző foglalkozásokban, 1932-ben, Gömbös Gyula miniszterelnöki kinevezésével hatalomra került.

„Az ellenforradalmi államelv különböző változatai közül a szélsőséges ellenforradalmi erők által képviselt ”szegedi gondolat” a nemzeti problematikához kizárólag antiszemita alapon közelített. A “keresztény magyar faj” védelme nevében lépett fel, amely egyet jelentett az ország zsidótlanításával. A rendszer konszolidációja 1920-tól megszüntette ugyan a fajvédők kizárólagos politikai hegemóniáját s annak gyakorlati következményét, a fehérterror uralmát, a zsidókérdés, az antiszemitizmus azonban továbbra is a hazai társadalom, azon belül elsősorban a „keresztény magyar középosztály” egyik akut problémája maradt.” ^[12]

Gömbös Gyula hatalomra jutása 1932-ben a jobboldal további erősödését jelentette a parlamentben.

„A Gömbös kormány 1932-ben a szélsőjobboldali dzsentri katonatiszti erők képviselőjeként került hatalomra, a gazdaságban, a politikában, a hadseregben olyan politikai gárdát juttatott szerephez, amely a belpolitikában a fasiszta törekvések hordozója, a külpolitikában a hitleri Németországgal való szövetség fő képviselője volt. Gömbös a totális fasizmus programjával lépett kormányra, tevékenységét azonban nagyban korlátozta a nagybirtokos, nagytőkés érdeket képviselő régi politikai gárda mely a kormányzati rendszer átalakítását, a diktatórikus módszerek alkalmazását csak addig kívánta támogatni, ameddig az a válság leküzdését, a stabilizáció megteremtését szolgálta. Érvényes volt ez a zsidókérdés kezelésére is. Gömbös 1919-től a Magyar Országos Véderő Egylet élén, 1923-tól a Fajvédő Párt vezetőjeként többször hangot adott a zsidókérdés gyökeres megoldására vonatkozó elképzeléseinek. Elgondolásai igen széles skálán mozogtak, a zsidóság gazdasági, társadalmi befolyásának csökkentésétől egészen a több százezer zsidó polgár kitelepítéséig terjedtek. A Gömbös kormány zsidósággal szembeni hivatalos politikája végeredményben a bethleni konszolidáció által teremtett keretek között maradt. ^[13]

A 30-as évek végétől a kül- és a belpolitikában egyaránt erősödött a jobbratolódás folyamata, amely a zsidókérdést ismét a kormányzati politika szintjére emelte. A zsidókérdés törvényes rendezésének szükségességét elsőként a Darányi említette, amikor 1938. március 5-én a fegyverkezési programot bejelentő győri beszédében külön kitért rá.” [13]

A magyarországi nemzetiszocialista pártalakulatok

A zsidóellenes törvénykezés 1938-ban kezdődött Magyarországon. Az egyik legelső nemzetiszocialista párt a Böszörmény Zoltán által vezetett Kaszáskeresztes Párt volt. A párt programja leginkább azzal foglalkozott, hogy a zsidókat hogyan kell kirekeszteni a társadalmi, kulturális és gazdasági életből, mivel szerintük magyar állampolgár csakis árja, vagy turáni eredetű lehet. A magyar szélsőjobboldali pártok között különleges helyet foglalt el a Nyilaskeresztes Párt, amelynek sorsdöntő szerepe lesz később a magyar zsidók holokausztjában. A párt egyik alapítója és vezetője Szálasi Ferenc volt, egy szélsőjobboldali eszmékkel rendelkező katonatiszt. Hasonlóan társaihoz, Meskó László grófhoz, Pálffy Fidélhez, gróf Festesitcs Sándorhoz, ő is arra törekedett, hogy egyfelől Magyarország visszakapja régi nagyságát, dicsőségét, másfelől, hogy egy sajátos, magyar szocializmust teremtsen. Eme nézeteit a „hungarizmus” ideológiában foglalta össze. Innen ered a Hungarista Mozgalom neve. 1935-ben Szálasi leszerelt a hadseregből, és megalapította a Nemzet Akaratának Pártját, amely két éven belül Nemzetiszocialista párt lett, majd, miután különböző jobboldali csoportok csatlakoztak soraihoz, 1939-től Nyilaskeresztes Párt lett a neve. A különböző elemek között, akik csatlakoztak a párthoz, vagy szimpatizáltak vele, külön meg kell említeni a katonatiszteket, akikkel Szálasi szoros kapcsolatot tartott fenn leszerelése után is, valamint a svábokat, akiknek jelentős súlyuk lett a pártban. Az 1935-ös politikai programjában Szálasi a zsidókérdés végleges, alkotmányi rendezését követelte. Eme rendezés mibenlétére utalnak azok a korlátozások, amelyekkel szerinte a zsidókat sújtani kell. Először is fajnak kell őket titulálni és százalékos arányuk alapján meghatározni az államban betöltött szerepüket, ez mintegy a Numerus Clausus törvény kiszélesítése.

1920:XXV. tc. – A tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra való beiratkozás szabályozásáról.

[A törvényjavaslatot a vkm. miniszter 1920. július 22-én nyújtotta be 89. sz. alatt. A nemzetgyűlés pénzügyi és közoktatásügyi bizottságainak jelentése: 1920. augusztus 9., 119. szám alatt. Nemzetgyűlési tárgyalás: 1920. szeptember 2., 3., 16., 17., 18., 20., 21., 96., 97., 103., 104., 105., 106., 107 ülésben, harmadszori olvasás: 1920. szeptember 22. a 108. ülésen.]

1. A tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra az 1920/21-ik tanév kezdetétől csak olyan egyének iratkozhatnak be, kik nemzethűségi s erkölcsi tekintetben feltétlenül megbízhatók és csak oly számban, amennyinek alapos kiképzése biztosítható.
   
   Az egyes karokra (szakosztályokra) felvehető hallgatók számát az illetékes kar (a műegyetemen a tanács) javaslata alapján a vallás- és közoktatásügyi miniszter állapítja meg.
   
   Rendkívüli hallgatók csak abban az esetben vehetők fel, ha a hallgatóknak az előző bekezdésben foglaltak szerint megállapított létszáma rendes hallgatókkal nem telt volna be és csak a megállapított létszám-kereten belül.
   
   Az intézkedés a jog- és államtudományi karokon (jogakadémiákon) az államszámviteltanra beiratkozókra nem vonatkozik, a vallás- és közoktatásügyi miniszter azonban az illetékes karok meghallgatása után a pénzügyminiszterrel egyetértőleg ezeknek a rendkívüli hallgatóknak a létszámát is megállapíthatja.


2. Az 1.§. rendelkezései az előző tanévekben már beiratkozva volt rendes hallgatók, valamint a bölcsészettudományi (bölcsészet-, nyelv- és történettudományi és mennyiségtan-természettudományi), továbbá az orvostudományi karokra középiskolai érettségi bizonyítvány birtokában beiratkozva volt rendkívüli hallgatók további beiratkozási jogát nem érintik, amennyiben nemzethűségi és erkölcsi tekintetben feltétlenül megbízhatóak.


3. Az 1.§. intézkedései szerint beiratkozónak az illetékes karhoz (műegyetemen a tanácshoz) benyújtott folyamodással kell a beiratkozásra engedélyt kérnie.
   
   A beiratkozási engedélynek az 1.§. rendelkezései szerint megállapított létszám-kereten belül való megadása, vagy megtagadása felett az illetékes kar tanárainak (műegyetemen a tanácsnak) teljes ülése végérvényesen határoz.
   
   Az engedély megadásánál a nemzethűség és az erkölcsi megbízhatóság követelményei mellett egyfelől a felvételt kérők szellemi képességeire, másfelől arra is figyelemmel kell lenni, hogy az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók közt lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát, de legalább kitegye annak kilenctized részét.
   
   Hasonlóképpen csak az illetékes kar (műegyetemen a tanács) teljes ülésén megadott engedéllyel iratkozhatnak be a 2. §. alapján beiratkozni kívánók is. Ezeknek beiratkozására vonatkozó szabályokat a vallás- és közoktatásügyi miniszter rendeletileg állapítja meg.


4. Ezt a törvényt, amely kihirdetése napján lép hatályba, a vallás- és közoktatásügyi miniszter hajtja végre.

In: Corpus Juris Hungarici: Magyar Törvénytár. 1920. évi törvénycikkek. (Budapest: Franklin-Társulat, 1921) pp. 145-146.

Új elem Szálasi programjában az a követelés, hogy az 1914 augusztusa után Magyarországra betelepült zsidókat telepítsék ki az ország határain kívülre, akkor is, ha azok törvényesen tartózkodnak az országban. Rajtuk kívül azokat is ki akarta telepíttetni, akik nem harcoltak a fronton az első világháborúban, valamint a törvénysértőket. Az 1935-ös program alapvető és lényegbevágó pontja a zsidók kiűzetése volt, ami újdonságnak számított, mert eddig „csak” a gazdasági és társadalmi tisztségekből tervezték kiszorítani őket és nem az ország területéről. A 30-as évek végén a Nyilaskeresztes Párt egyre erősödött. Míg 1936-37-ben tagjainak száma csupán néhány ezer volt, addig 1938-ban már több tízezer, 1939 második felében pedig elérte a csúcsot 200000 taggal. Az 1939-es választásokon más, hozzá hasonló pártokkal együtt 900000 szavazatot kaptak. A párt erősödése főleg a fővárosban és az ahhoz közeli településeken volt jelentős. Ezeken a választásokon a nemzetiszocialista pártok összesen 49 mandátumot kaptak, amiből 31 a nyilaskereszteseké volt, azaz 18 százaléka az összes mandátumnak. A választás eredménye váratlanul érte a közéleti vezetőket, akik a Nyilaskeresztesekben veszélyt láttak a társadalmi rendre és a hatalomra nézve. Minden próbálkozás, amely a mozgalom megfékezésére irányult, pl. a párt szétszóratása, a vezetők letartóztatása, kudarcba fulladt, és a szélsőséges jobboldal politikai, és jelentős parlamenti tényezővé vált.

Nem lenne teljes a kép arról, hogy milyen súllyal rendelkezett az antiszemitizmus a két világháború közti magyar köztudatban, ha nem vizsgálnánk meg Horthy kormányzó viszonyát a kérdéshez, aki az ország vezetője volt hosszú éveken keresztül, és eme időszak szimbólumává vált. A történészek, többek között, olyan kérdésekre keresik a választ Horthyval kapcsolatban, mint például, hogy milyen típusú antiszemita volt. Vajon a modern, XIX. századi, konzervatív, Monarchiabeli antiszemitizmushoz tartozott inkább, vagy a náci, rasszista, fajvédő vonulathoz. A történészek abban sem értenek egyet, hogy vajon egyenes út vezetett-e az első világháborúban elszenvedett vereség és a bolsevik forradalom miatti antiszemitizmustól Auschwitzig és a „végső megoldásig”. Sári Reuveni, izraeli történész és mások szerint Horthy, aki az Osztrák-Magyar Monarchia „terméke” volt, inkább a konzervatív, XIX. századi antiszemitizmushoz tartozott, mint a náci fasiszta mozgalomhoz. Sőt, szerinte Horthy és emberei, antiszemitizmusuk ellenére, hosszú időn keresztül védték a magyar zsidóságot a szélsőjobb és a végső megoldás ellen, egészen a német bevonulásig.

A történelmi kutatása és feldolgozása ennek a témának még nyitott. De még ha egyet is értünk azzal, hogy Horthy ilyen, lágyabb vonalú zsidópolitikát folytatott, és különbséget tett a „hasznos zsidó” és a „felesleges” között, nem hunyhatunk szemet azok fölött az antiszemita és fajvédő folyamatok fölött, amelyek főleg a hatalmi intézmények felől érték el a magyar közvéleményt egy egész generáción keresztül, és amelyek a német megszállás után a tragikus eseményekhez vezettek.

A lengyelországi antiszemitizmus 1920-1939 között

Amint említettük, az első zsidók a lengyel királyok hívására telepedtek le Lengyelországban a XIII. és a XIV. században, és különféle jogokat is kaptak. E folyamat mellett azonban végig létezett vallási és gazdasági alapú antiszemitizmus is. Azt lehet mondani, hogy a lengyel zsidók mindig két szélsőséges társadalmi álláspont között mozogtak: a társadalomba való befogadás, illetve az irántuk táplált bizalmatlanság között.

Az első világháború után felépült új lengyel állam, a második köztársaság történelmét instabilitás jellemezte, amely elsősorban abból a tényből ered, hogy a lakosság több mint harmada különböző kisebbségekből állt. A XX. század elejéig létezett egyfajta egyensúly az antiszemita tendenciák és azon tendenciák között, amelyek a zsidókban a lengyel állam szerves és fontos részét látták. A harmincas években ez az egyensúly azonban megingott többek között a nemzeti-demokrata párt hatására.

Az ANDKV központi szerepet töltött be a lengyel nemzeti antiszemita irányzatban, amelynek domináns vezetője Roman Dmowski volt. Dmowski azt állította, hogy a lengyel nép nem tudja befogadni az idegen zsidó elemet. Azt hirdette, hogy eme „faj”-nak (és itt az új antiszemita zsargont alkalmazza) olyan idegen, a lengyel erkölcstől annyira különböző tulajdonságai vannak, hogy a két nép összeolvadása a lengyel nép megsemmisülését eredményezné.

A nácik hatalomra jutása Németországban 1933 januárjában növelte a lengyelországi antiszemitizmust. Az a tény, hogy Németország, az akkori kulturális- és szellemi központ elfogadta a szélsőséges, faji antiszemita ideológiát, a lengyel társadalom számos csoportjának körében legitimációt és presztízst adott az antiszemitizmusnak. Az 1934-ben kötött megnemtámadási szerződés Németország és Lengyelország között csak még jobban megerősítette a nacionalista körök zsidóellenes politikáját

Pilsudski, Lengyelország vezetője nem volt antiszemita, így mérséklő hatással volt a politikára, de az 1935 májusában bekövetkezett halálával megváltozott a helyzet. Az antiszemitizmus új méreteket és új irányt vett. A zsidók nem kívánatos elemek, megkülönböztetett lengyel polgárok lettek, akik nem dolgozhattak kormányhivatalokban és közintézményekben, és bizonyos szervezetek és újságok folyamatos propagandát folytattak ellenük. A harmincas évek antiszemitizmusa, főleg a Pilsudski utáni, brutális, erőszakos és vad utcai antiszemitizmus volt. Ez a zsidóellenesség másmilyen volt, mint az eddigiek, úgy az intenzitásában, mint a köztudatban elfoglalt helyében, és mint a támadások durvaságában, gyakoriságában és formájában.

Radikális nacionalisták azt állították, hogy a zsidók idegenek faji szempontból és hogy kikeresztelkedésük sem változtatja meg társadalmi helyzetüket. Ki kell zárni őket a lengyel polgári életből, az országnak csak bizonyos részein, a városoknak csak bizonyos kerületeiben lakhatnak, valamint minden állami oktatási intézmény zárva kell, hogy legyen előttük. Az ő befolyásukra vezették be az egyetemeken a „gettópadokat”, azon ülőhelyeket, amik a zsidó diákoknak voltak kijelölve, akiknek száma amúgy is korlátozva volt. Ezekben az években (1935 – 1938) a zsidóellenes atrocitások különösen erőszakosak voltak. A pogromok egy része gazdasági okokból fakadt. A kormány nem kezdeményezte a pogromokat, ellenkezőleg, a miniszterelnök egy jól ismert nyilatkozatában hangoztatta, hogy a zsidók elleni közgazdasági küzdelmet támogatja, viszont ellenzi a zsidók fizikai bántalmazását. A kormányzat fenntartással fogadta és el is ítélte az erőszakot, de fennáll a kérdés, hogy vajon egy hadsereggel és rendőrséggel rendelkező kormány valóban nem lett volna-e képes meggátolni az erőszakhullámot.

Ezekben az években felújult a vita a zsidók tömeges kivándoroltatásáról, amellyel Lengyelország gazdasági problémáin kívántak enyhíteni. A miniszterelnök meghirdette a „városok lengyelesítése” programot, miután a falusi lakosság fele a városokba költözött, jobb kereseti lehetőségek reményében. Az egyik módja ennek a programnak a zsidók számának jelentős csökkentése volt. A németországi lengyel nagykövet találkozott Hitlerrel 1938 szeptemberében, amikor is Hitler megemlítette neki a zsidó kolónia tervét, amelyet Lengyelországgal, Romániával és Magyarországgal közreműködve kívánnak megvalósítani. A nagykövet megjegyezte, hogy ha Hitler talál „egy ilyen megoldást”, akkor a tiszteletére szobrot fognak felállítani Varsóban.

Az egyház Lengyelországban szellemi és erkölcsi tekintélynek számit, s a „lengyel katolikus” fogalomnak nagy politikai súlya van. Az egyház javára szól, hogy elítélte a biológiai rasszizmust. Más oldalról viszont támogatta a gazdasági bojkottot, a zsidók kivándorlásra kényszerítését és a kulturális életben való zsidó befolyás megszüntetését. Meg kell jegyezni, hogy még ezekben a nehéz években is voltak olyanok, akiket nem sodort magával az antiszemitizmus vihara. Baloldali szervezetek és magánszemélyek is ellenezték az antiszemitizmust, mint például Pilsudski liberális követői, akik kiadtak egy hetilapot, amely közszemlére tette és hevesen bírálta az antiszemitizmust. Több hasonló szellemű folyóirat, újság jelent meg Lengyelországban, köztük a lengyel irodalom legfontosabb hetilapja.

Összefoglalva azt lehet mondani, hogy ezekben az években a zsidók és a lengyelek közötti viszony forrpontra jutott és csak a háború előkészületei enyhítették valamennyire a feszültséget. A két társadalmi csoport közötti megrendült viszony befolyásolta a lengyel zsidóság sorsát a holokausztban.