Második fejezet: A zsidó közösségek a holokauszt előtt
Hatodik lecke: A zsidók kirekesztése Nyugat-Európában

• Milyen módon történt meg a zsidók kirekesztése Nyugat-Európa országaiban?
• Franciaország
• Belgium
• Hollandia
• Franciaország: alapos árjásítás, bizonytalankodó kártérítés

Milyen módon történt meg a zsidók kirekesztése Nyugat-Európa országaiban?

Az Európa nyugati részén élő zsidó közösségek sok mindenben különböztek a Kelet-Európában élőktől. Ők már közel egy évszázada egyenjogúságot élveztek ezekben az államokban, és a helyi társadalmak szerves részének tekintették magukat. A szekularizáció folyamata a zsidók egy részére is hatott, akik elhagyták a zsidó hagyományos közösség keretét, amelynek összetartó ereje ezzel sokat vesztett fontosságából. Ennek a folyamatnak a részeként, ami a XVIII. században kezdődött és a XIX. században teljesedett ki, egyre több vegyes házasság köttetett zsidók és nem zsidók között, a politika területén és a közéletben is egyre nőtt a zsidók száma, valamint a több száz éven át használt, hétköznapi nyelveket a ladinót és a jiddist is egyre kevésbé használták. A zsidók jogi és politikai helyzetében bekövetkezett fejlődés ellenére ezekben az országokban sem tűnt el az antiszemitizmus, mint társadalmi jelenség.

Ennek a tananyagban három országot fogunk elemezni a témával kapcsolatban: Franciaországot, Belgiumot és Hollandiát.

Általában véve el lehet mondani, hogy ezekben az országokban a német uralom kevésbé volt kegyetlen a helyi, nem zsidó lakossággal szemben, mint a kelet-európai országokban. A zsidókkal szembeni politika nem különbözött lényegében a Kelet-Európaitól, azonban végrehajtásának módjai voltak mások: nem zárták a zsidókat zárt gettókba, nem éheztetették őket halálra, és a gyilkosság sem folyt ezen országok területein, olyan nyilvánosan, hanem a Kelet-Európában lévő haláltáborokba szállították az áldozatokat.

Franciaország

A német megszállás előestéjén mintegy 350 ezer zsidó élt Franciaországban, több mint a felük külföldi volt, azaz nem rendelkezett francia állampolgársággal. Legtöbbjük az 1940-re már náci uralom alá került országokból (Németország, Ausztria, Csehszlovákia), vagy Kelet-Európából elmenekült zsidó volt.

A Vichy Franciaország
Németország 1940. március 10-én vonult be Hollandiába, Belgiumba, Luxemburgba és végül Franciaországba. Franciaország június 22-én adta meg magát és a fegyverszüneti egyezmény szabályozta a két állam közötti viszonyokat. Franciaországot két részre osztották: a megszállt területek, Párizzsal, a fővárossal együtt teljes német uralom alá került, a „szabad területek” pedig, azaz Dél-Franciaország a francia szélsőjobb uralma alá tartozott, Petain marsall vezetésével. Kormánya, a Vichy-kormány arról a városról kapta nevét, ahol a kormányzati-intézmények voltak. Fontos megemlíteni, hogy ezt a döntést a francia parlament mindkét háza megszavazta, beleegyeztek a demokrácia eltörlésébe, és a németekkel való kollaborálásra.

Antiszemita propaganda poszter Franciaországból

Ez a felosztás nagy mértékű autonómiát hagyott a franciáknak, ellentétben a hollandokkal és a belgákkal, akik teljesen nácik uralma alatt voltak. Franciaország helyzete egyenes hatással volt a francia zsidók sorsára. A francia hatóságok teljes együttműködése nélkül a németeknek nem sikerült volna végrehajtani zsidópolitikájuk minden egyes szakaszát. S valóban, a Vichy-kormány, nemcsak végrehajtotta a németek legtöbb, zsidókkal kapcsolatos utasítását, de ők maguk is kezdeményeztek zsidóellenes törvényeket és tetteket. Példa erre a „Statut des Juifes” a „zsidórendeletek”, amelyeket 1940 októberében hoztak meg, és amelyek megalapozták a zsidók társadalmi státuszának drasztikus rontását. Ezeknek az új törvények alapján zsidóknak tilos volt többé fontos pozíciókat betölteniük a francia közéletben, valamint nem kaphattak tiszti rangot a hadseregben. Ezen kívül azokból a munkakörökből is kiszorították őket, amelyek a közvélemény formálásához hozzájárulnak, pl. tanítás, újságírás, rádió, film, színház. Továbbá a rendeletek ajánlották a zsidók számának (az össznépességen belüli hányaduk alapján) korlátozását a szabadfoglalkozásokban is. 1941-ben életbe léptették újabb „zsidórendeleteket”, amelyekben ekkor már szigorúbban határozták meg, hogy ki számít zsidónak, és szigorították a közéleti posztok betöltésének feltételeit is. Tulajdonképpen kikövezték az utat a zsidók teljes kirekesztéséhez a szabadfoglalkozásokból, a kereskedelemből és az iparból.

Franciarország, zsidóellenes, rasszista propaganda brosúra

1941 novemberében a Vichy-kormány felállított egy olyan testületet, amelynek a feladata a zsidók cselekedeteinek felügyelete volt. Rövid időn belül a francia hatóságok lefoglalták és elkobozták a francia zsidók vagyonát, amelyet magánszemélyeknek, illetve a Vichy-kormány hatalmi testületeinek adtak át. A francia politika fokozatosan nincstelen menekültekké változtatta a francia zsidókat Franciaországon belül. A németek, és a Vichy-kormány zsidóellenes politikája egyenes úton vezetett a francia zsidók későbbi deportálásához.

A francia zsidók a német megszállás alatt
A német támadás megindulásakor sok francia zsidó próbált elmenekülni más országokba, vagy legalábbis a déli, nem megszállt területekre. Mintegy 30 ezer zsidó hagyta el az ország területét, köztük sok zsidó vezető is, magára hagyva ezzel a Franciaországban maradt zsidókat. Az első sokk után a zsidók megpróbálták életüket, mindennapjaikat újra, normálisan berendezni. Megosztottságuk azonban (megközelítőleg felük a „régiek” , másik felük az újonnan bevándorlók közül került ki) megnehezítette az egységes front kialakítását, azt követően is, hogy létrehoztak egy testületet (UGIF), amely Franciaország egész zsidóságát volt hivatott képviselni a hatalommal szemben. A kelet-európai eredetű zsidók létrehoztak egy nem hivatalos egyesületet (Amelot), amely tulajdonképpen segélyegylet volt. A „régi” zsidók féltek csatlakozni egy ilyen egyesülethez ebben, az idegengyűlölettel telt időszakban. Gyakorlatilag az UGIF felállítása után is folytatódott a „régi” és az „új” zsidók megoszlása. A bevándorló zsidók igyekeztek minél kevésbé kapcsolatba kerülni a németekkel, és jobban hajlottak földalatti és illegális szervezkedésekre, míg a „régi” zsidók időt akartak nyerni, és abban bíztak, hogy a francia hatóságok a segítségükre lesznek.

Zsidók deportálása Ludwigshafenből, Németország, a gurs-i koncentrációstáborba

Koncentrációs táborok Franciaországban
A német megszállás első időszakának legembertelenebb, legkegyetlenebb fejezete a franciaországi koncentrációs táborokhoz kapcsolódik. Eme táborok létesítésének két fő szempontja van: egyfelől, mint eszköz játszottak szerepet a bevándorló zsidók (az újak) elnyomásában, másfelől a táborok szerepe - még ha nem is eme célból hozták őket létre- a francia állampolgársággal nem rendelkező zsidók deportálásnak folyamatában. Mint ahogy azt már említettük, a koncentrációs táborok felállításának oka és elsődleges célja az volt, hogy az állampolgársággal nem rendelkező, újonnan bevándorolt zsidókat tömörítsék. Egy részük ekkor már börtönben ült, mert ellenséges állam (azaz Németország) polgárai voltak. 1940 novemberének adati szerint a fő koncentrációs táborok a következők voltak: Gurs, ahol 13 ezer zsidó volt bezárva, Le Vernet 2250 zsidó fogollyal, Les-Millesben 3000 zsidó raboskodott, összesen megközelítőleg 53610 zsidó fogoly, 41 különböző koncentrációs táborban. Ezekben a táborokban voltak nem zsidó foglyok is. 1941 nyaráig minden tábor a Vichy kormány hatósága alá tartozott. A zsidó foglyok egy része embertelen kényszermunkára, míg másik részük idegölő semmittevésre volt ítélve.

Fontos megemlíteni, hogy ezek a táborok különböztek a németországi koncentrációs táboroktól abban, hogy hivatalos utasítás alapján sokkal emberségesebb bánásmódban részesültek a rabok ezekben, mint ott. Ezzel együtt volt hasonlóság a kétféle táborok között, a foglyok élelmezésében, a higiéniai feltételekben és legfőképp a letartóztatások önkényességében. Egy svájci állampolgár, aki látogatást tett a Le Vernet-i táborban, 1940 júliusában, tehát az új kormány első időszakában, így írt benyomásairól:

„(...) az élelem kevesebb, mint nem kielégítő, arra sem elég hogy az első éhséget elnyomja. A legtöbb esetben az ebéd mindössze egy fél csajkányi meleg víz kis olajjal keverve, amiben úszkál néhány darab káposztalevél, sokszor, pedig csak rizst adnak, semmivel (...) nem kapnak semmiféle zöldséget, sem gyümölcsöt, sem édességet. A hosszú ideig tartó alultápláltság könnyű és gyors megbetegedésnek teszi ki az embereket. Június végén hasmenéstől és magas láztól szenvedett mindenki. A kórház már tele volt, nem maradt elég lepedő a betegek számára.” ^[1]

Drancy, Franciaország, 1942.12.03. Az a tér, amelyen a zsidókat gyűjtötték össze a deportálások előtt keletre

Drancy, Franciaország, 1942.12.03, zsidók ruhát mosnak a táborban

Zsidó szervezetek próbáltak ugyan segítséget nyújtani, de sok esetben nem állt módjukban. ײsszesen mintegy 3000 zsidó halt meg ezekben a táborokban. 1941 augusztusában egy újabb koncentrációs tábor létesült Párizs egy északi külvárosában, Drancy, amelynek célja ugyanaz volt, mint a többié: az idegen zsidók begyűjtése. Azonban idővel, 1942 augusztusától a deportálásra szánt zsidók gyűjtőtáborává vált, és gyakorlatilag a legtöbb francia zsidó, akit haláltáborba deportáltak, keresztül ment Drancy-n.

Deportálások a haláltáborokba
1942 nyarától a németek elkezdték a végső megoldás végrehajtását Franciaországban is. A deportálások megváltoztatták a francia zsidók hozzáállását, és ha eddig bíztak is a francia hatóságokban, ezentúl nagyobb hajlandóságot mutattak az ellenállásra. A nem zsidó lakosság körében is nőtt a tiltakozás hangja, amely a zsidókat is ellenállásra ösztönözte. A segélyegyletek más, alternatív életmód felé vezették a zsidókat, a hivatalos szervekkel való kapcsolat teljes megszüntetésével. Ez a változás leginkább a megszállt területeken volt érezhető, ahol az „új” zsidók szabotázsakciókban kezdtek részt venni, keresztény intézményekben bujtattak zsidó gyerekeket, dokumentumokat hamisítottak és zsidókat szöktettek ki Franciaországból.

A háború végéig a nácik a francia zsidóság mintegy ötödét, kb. 77 ezer embert gyilkoltak le, legtöbbjüket Auschwitzban.

Belgium

A holokauszt előestéjén mintegy 66 ezer zsidó élt Belgiumban, legtöbbjük az első világháború után Kelet-Európából bevándoroltak közül került ki. összesen csak, megközelítőleg 10%-uknak volt belga állampolgársága. A németek 1940. május 10-én vonultak be Belgiumba, és 18 nap múlva a belga hadsereg megadta magát. A király Belgiumban maradt, és hajlott a németekkel való kollaborálásra, de a kormány emigrált Londonba, ahol mindvégig egyértelmű álláspontot foglalt a Szövetségesek mellett.

Lilian és Arnold Buschel Antwerpenben. Mindekttőjüket Auschwitzba deportálták 1943. szeptemberében

A németeknek nem voltak pontos elképzeléseik Belgiummal kapcsolatban a megszállás után. Mivel a nácik szerint Belgium nem volt német terület, nem is igyekeztek azt a Harmadik Birodalomba bekebelezni. Hitlernek nem voltak határozott tervei Belgiumot illetően, az elképzelései alapján Európában, a háború után létrejövő „új rend”-ben. A pontos tervek hiánya jelentős hatással volt az ottani hatóságok viselkedésére. A megszállás után katonai hatóságot hoztak létre Belgiumban, ami kevésbé volt kegyetlen, mint a más országokban (pl. Hollandiában) működő német civil hatóságok, amelyeket az SS embereivel működtettek. A német hatalom és a többi német hatósági intézmény közötti kapcsolat nagyon összetett volt. Főleg az SS-ről van szó, amelynek mély ideológiai meggyőződése volt és nem hajlott a kompromisszumokra.

1940 májusában, a megszállás után a németek megkezdték zsidóellenes politikájukat, mint ahogy azt tették a többi elfoglalt területen is. Május 31-én két parancsot adtak ki, az egyik hogy kötelező megjelölni minden zsidó üzletet és céget, a másik hogy hivatalos bejelentést kell tenniük vagyonukról és tulajdonaikról. Korlátozták azt az összeget, amit a zsidók havonta kivehettek bankszámláikról, a saját megtakarított pénzükből.

A hatalmi szervek megkezdték a zsidó gyárak árjásítását, valamint követelték a zsidók eltávolítását minden gyár és üzem vezető posztjaiból. Augusztus 29-én korlátozták a zsidók mozgásszabadságát. A négy nagyvárosban volt csak szabad lakniuk, és kijárási tilalmat róttak ki rájuk este 8 és reggel 7 óra között. A későbbiekben zsidó gyerekeket kizárták az iskolákból, valamint tilos lett a zsidóknak elhagyniuk az országot. Egy 1942. márciusi rendelet lehetővé tette kényszermunkák kivetését zsidókra.

Claire Prowizur-Szyper igy beszél a zsidóellenes rendeletekről:

Az első időkben a belgák teljes apátiával fogadták a zsidóellenes törvényeket. Az 1942-es rendelet azonban, amely a sárga csillag viselésére kötelezte a zsidókat, széleskörű ellenkezést váltott ki az országban, ahogyan azt Paul Delandsheere és Alphonse Ooms következő naplórészletéből is láthatjuk:

July 10th, 1942
“Több zsidót látni az utcákon, mint ahogyan gondoltuk. Egyikük sem próbálja meg elrejteni a csillagot. Hamarosan rájöttek, hogy az identitásuk kötelező és nyilvános felfedése, nem vált ki az emberekből sem megvetést, sem ellenséges érzéseket. Sőt ellenkezőleg, ez az emberekből együttérzést váltott ki feléjük, amikor látták, hogy a zsidók sorsa még az övéknél is rosszabb. Ezzel mindennap szembesülünk.” ^[3]

Nincs kétség afelől, hogy ez a naplórészlet empátiát mutat a zsidók felé. Meg kell azonban jegyezni, hogy ebben a naplóban, amit 1940-ben kezdtek írni, semmiféle említés nincs a zsidókról egészen addig a napig, amíg azokat a sárga csillag viselésére nem kötelezték. ֱltalában véve azt kell mondani, hogy Belgium lakosai támogatták a németekkel szembeni ellenállást, és a zsidók bujtatását. Meg kell azonban említeni azt is, hogy főképp a szélsőjobboldali szervezetek és a belga hatóságok részéről volt kollaborálás a németekkel. Mivel a Belgiumban lévő német katonai hatalom engedékenyebb volt, mint más helyeken, a zsidók megsegítése könnyebb volt és kevesebb veszéllyel járt.

Antwerpen, Belgium. Flamand SS ceremónia, az önkéntes Waffen SS-ek távozása alkalmából

Móse Flinker

A belga zsidók helyzete a német megszállás alatt
Az 1941 nyarán lejátszódott árjásítási folyamat a zsidók gazdasági helyzetének összeomlásához vezetett. Brüsszelben és Antwerpenben sok segélyszervezet alakult és a nagy nehézségek ellenére sikerült nekik a belga zsidókat viszonylagosan normális anyagi helyzetben tartaniuk. A zsidó oktatási intézmények és az ifjúsági mozgalmak is folytatták működésüket, legalábbis a deportálásokig. Már említettük, hogy a belga zsidóság legnagyobb része kelet-európai bevándorló volt, mindenféle állampolgári jogok nélkül. új, és ideiglenes helyzetük miatt nem éreztek egyértelmű hűséget a belga állam felé, és azt sem hogy a törvényeket feltétlenül be kell tartaniuk, különösen a német megszállás alatt. Van egy olyan feltételezés is, hogy ennek köszönhetően sok zsidó vett részt földalatti ellenállási mozgalmakban és foglalkoztak egymás segítésével és mentésével. Ez magában foglalta a földalatti újságok terjesztését és fegyveres ellenállást is. A legismertebb példa egy Auschwitzba tartó vonat megállítása, és onnan néhány zsidó megmenekítése. Belgiumban mintegy 25 ezer zsidót bújtattak. A németek 34801 zsidót deportáltak el Belgiumból, akik közül 28902-t gyilkoltak meg, a belga zsidóság mintegy 44%-t.

Hollandia

A hollandiai zsidóság
A hollandiai zsidó közösség az elsők között volt az európai modernizálási folyamatban. Ők már a XVIII. század végétől fogva élvezték az egyenjogúságot, a toleranciát és a biztonságot. A XIX. század és a XX. század első felének folyamán egyre több zsidó integrálódott a holland társadalomba. A hollandiai zsidók nagyon aktívak voltak a kultúra terén, sőt a politikai életben is játszottak szerepet. Mivel nagy számban voltak köztük proletárok, sokan csatlakoztak a szakszervezetekhez és a munkáspártokhoz. Ezen kívül az ország gazdasági és társadalmi életébe is teljesen beilleszkedtek. Ennek ellenére a vegyes házasságok száma alacsony volt.

A háború előtt mintegy 140 ezer zsidó élt Hollandiában, kicsivel több mint a felük Amszterdamban lakott.

A német megszállás
Hollandiát 1940 májusában szállta meg Németország. Hitler közvetlen parancsára civil hatóságot állítottak fel Hollandiában, az SS vezetésével. Belgiummal ellentétben, ahol viszonylag engedékeny német katonai hatóság volt hatalmon, és ellentétben Franciaországgal, ahol legalább a déli országrész volt francia kézen, a hollandok szenvedtek a legerőszakosabb megszálló hatalomtól, a kelet-európai megszállt területeken kívül. Az első hónapokban a németek meg akarták nyerni a hollandok rokonszenvét, ezért mérsékelt politikát folytattak. Hitler arra törekedett, hogy Hollandia a Harmadik Birodalom szerves része legyen, ezért gyakorlatilag együttműködést ajánlott fel a hollandoknak. Néhány esemény azonban megváltoztatta a német politika menetét. 1941 februárjában, egy, a német rendőrség és egy amszterdami zsidó kávéház tulajdonos közötti összetűzés után kijárási tilalmat rendeltek el a zsidó negyedben, valamint fiatal zsidókra kezdtek vadászni. A letartóztatások, és a németek kegyetlensége megbotránkoztatta Amszterdam lakosait, ezért tömeges sztrájk tört ki, melynek következtében egész Amszterdam, és néhány közeli város is teljesen lebénult. A németek, meglepődve a sztrájk méretén, azt erőszakotl beszüntették, de annak így is messzemenő következményei lettek. A hollandok megértették, hogy a németek nem hajlandóak kompromisszumot kötni a zsidók dolgában, a németek, pedig megértették, hogy a hollandok nem hajlandóak elfogadni a náci ideológiát. A hollandoknak két választásuk volt: kollaborálás a németekkel, vagy a szimpátia kifejezése a zsidók iránt. Annak ellenére, hogy nem kevés holland ellenállt a német lépéseknek, a holland bürokrácia mégis kollaborált a németekkel a zsidók összeírásában, azok elűzésében a közintézményekből, vagyonukból való kiforgatásukban, és még sok más területen.

Amszterdam, Hollandia, bejárat a Zsidó tanács irodáiba, a gettóban

A hollandiai zsidók a német megszállás alatt
1941-ben a németek kényszerítették a zsidókat egy testület, a „Joodsche Raad” felállítására. Ugyanez év nyarán a zsidóknak tilos lett középületeket, parkokat, közfürdőket látogatniuk, valamint a zsidó diákokat kitették az iskolákból. Ebben a nehéz társadalmi és gazdasági helyzetben kellett a „Joodsche Raad” -nak segélyt nyújtani a rászorulóknak, felállítani egy kiterjedt iskola-hálózatot, kulturális rendezvényeket szerveznie, tulajdonképpen ez a testület volt a felelős a holland zsidók életének minden területéért.

A holland zsidók kirekesztésének lépéseiről, illetve a zsidók reagálásáról Miriam Dotan visszaemlékezésében olvashatunk:

Westerbork, Hollandia

Westerbork, Hollandia, A Cohen család a Westerborkban való fogvatartásuk alatt

Amszterdam, Hollandia, a Gettó egyik utcája és a zsidó negyedet jelző tábla

A deportálások előkészítése
Az egyik első lépés a holland zsidók deportálásának előkészítésére a zsidók összegyűjtése volt. 1941 elejétől az összes holland állampolgárságú zsidónak Amszterdamba kellett költöznie, azokat a zsidókat pedig, akiknek nem volt állampolgársága, Westerborkba deportálták. Amszterdamban nem állítottak fel gettót, de nagyban korlátozták a zsidók mozgásszabadságát, és sok helyre tilos volt számukra a belépés. Mint Nyugat-Európa más részein is, minden este kijárási tilalmat róttak ki rájuk, valamint tilos volt elköltözniük is. A fizikai elkülönítés folytatásaként 1942 áprilisától a zsidóknak kötelező volt a megkülönböztető jel, a sárga csillag viselése, a nem zsidó hollandok tiltakozása ellenére. Ezeknek a tiltakozásoknak és tüntetéseknek ellenére mégis lehetővé vált a holland zsidók deportálása, nagymértékben holland intézmények, mint pl. a városházák, a vasút vagy a rendőrség kollaborálási készsége miatt:

Ugyanúgy, mint a francia és a belga zsidók, a hollandiai zsidókat is először tranzittáborokba, leginkább Westerborkba szállították, onnan, pedig a haláltáborokba vitték őket, főleg Auschwitzba, de Sobibórba is.

Holland felszabadulásáig a németek mintegy 107000 holland zsidót gyilkoltak meg, az országban élő zsidóság mintegy 77%-át.

Franciaország: alapos árjásítás, bizonytalankodó kártérítés

Renee Poznanski ^[5]
Mintegy 3 hónappal Franciaország eleste után, 1940 szept. 27-én kijött egy parancs a Párizsban székelő német megszállási hatóság parancsnokságától, miszerint minden, a zsidó valláshoz tartozó személynek kötelessége a rendőrségen megjelennie, összeírás céljából. Zsidónak az számított, akinek legalább két nagyszülője zsidó volt. A határidő 1940. október 20. volt, kivéve az üzlettulajdonosokat, akik haladékot kaptak október 31-ig, de addig is ki kellett függeszteniük egy táblát a kirakatba "Entreprise juive", azaz "zsidó üzlet" felirattal. 1940. október 2-án tudták meg a zsidók, az újságokból, hogy fel kell iratkozniuk. 1940. október 21-ig 149734 zsidó iratkozott fel, közülük 86664 francia és 65070 külföldi állampolgárságú. December 2-ig 4660 táblát akasztottak ki az üzletek kirakataiba. Nem sokkal később a Szajna kerületben 6534, ezen belül Párizsban 5989 üzlet volt megjelölve (nem számítva a szőrmekészítőket, a bútorárusokat, az antikvitással kereskedőket, illetve az arany- és ezüstműveseket). Egész Franciaországban, pedig a megjelölt zsidó üzletek száma elérte a 11000-t, beleértve a kft-ket is. Szabók, varrók és a kalaposok fontos helyett töltöttek be a listán. A Provence utcai szőrmeboltok, ékszer- és óraboltok, A Galleries Lafayettes és a Printemps áruházak közötti textilboltok, a Richet utcai élelmiszerboltok, a Faubourg Saint Antoine bútorboltjai, az Abboukir negyed üzletei, valamint a Rosiers utca körüli kerület- mindez tele lett sárga táblákkal. De azért voltak üzletek sárga táblák nélkül is. A zsidó újságíró, Jacques Bielinki, aki naplót vezetett a náci megszállás ideje alatt, Párizs utcáit rótta, hogy felmérje a náci rendelkezések hatását a gazdasági és kereskedelmi életre és megnyugvással tért haza. A kliensek nem változtatták meg vásárlási szokásaikat, ezt a visszaemlékezések is alátámasztják és továbbra is szemrebbentés nélkül vásároltak zsidóknál, sőt még együttérzésüket is kifejezték. Valószínűleg azért, mert az akkor Párizsban uralkodó németekben látták a sárga táblák megjelenésének közvetlen felelősét. Ezzel együtt, ezek a táblák itt-ott magukhoz vonzották a kirakatüveg-betörőket. Egy akkori hivatalos újság, a Le Matin (A Reggel), ezt írta azokban az időkben: „Izrael népe megjátszhatja magát, hogy nem érti, és nem látja az igazságot: Franciaország nem tartozik többé hozzá. Ez a birtok, amit több száz éven keresztül uralt, kicsúszik most görbe karjaiból, és semmilyen próbálkozás, semmilyen trükk nem segít többé eltakarni, valódi eredetét.”

Vagyonelkobzás a megszállt területeken
A következő időkben megváltoztak a színek, a sárga helyét a piros foglalta el. Az első táblákat újak váltották fel. Ezek azt hirdették, hogy minden üzletet ezen túl csak árja vezethet, az 1940. október 18-i német határozatok alapján. A zsidó kereskedők kezdtek kijózanodni illúzióikból. Egy újabb német rendeletben az állt, hogy minden zsidó tulajdonban lévő üzletet, üzemet összeírnak, és hogy azok tulajdonosait lecserélik, helyükbe árja igazgatót állítanak, mindezt 1940. december 26-ig bezárólag. Ezután azok következtek, amelyeknek az igazgatója, vagy a tulajdonosa volt zsidó, vagy a részvények minimum 30%-a zsidó kézben volt. A német katonai hatóságok számára egyértelmű volt hová vezetnek ezek a lépések. A „zsidó befolyás teljes megszüntetése a francia gazdasági életben” volt a cél, vagy eladás által, szabad akaratból, vagy erőszakosan, vagy szó szerinti megsemmisítés által. Eleinte maguk a németek végezték az árják kinevezését az üzletek élére, de a későbbiekben, a hatékonyság növelése érdekében, a helyi kerületi vezetőket bízták meg ezzel a feladattal, Párizsban, pedig a rendőrparancsnoknak kellett az utcára néző zsidó boltokba árja igazgatókat kinevezni. Párizsban 1141 árját neveztek ki 7258 zsidó üzlet élére. 1941. február 2-én kijött egy rendelet, melynek értelmében a kinevezett igazgatóknak jogában állt eladni, vagy felszámolni ezeket az üzleteket. 1941. április 26-án egy újabb német határozat erősítette meg az árjásítási folyamatot. Az árja igazgatók előtt lehetőségek tárháza nyílt meg, míg a zsidó tulajdonosoknak be kellett érniük „csak a legszükségesebb juttatásokkal, az üzlet általános nyereségéből”, azért, hogy megakadályozzák a nyereségek befektetését más üzletekbe, amelyek esetleg újra „zsidó”-vá válnak. 1941. május 28-tól, megfosztották a zsidókat azon joguktól, hogy saját tulajdonaik ügyében tárgyalásokat vezessenek, így nem óvhatják meg üzleteiket oly módon, hogy átadják azt másnak, mielőtt az üzletet árjásítanák. Ezen kívül bankszámláikat is lezárták. Az árjásítási folyamat eleje –a vagyonelkobzás- tele volt nehézségekkel és akadályokkal, de végül is megtörtént. 1941 végére mintegy 15000 zsidó üzlet, az összes zsidó üzletek mintegy 75%-a, került kb. 2800 árja igazgató-felügyelő kezére. 1942. április 15-ig a német megszállás területén (ֹszak-Franciaországban) több mint 7000 árja igazgató-felügyelő volt. 1942. április 1-én, 23831 nyilvántartott zsidó üzlet volt, pont annyi, amennyit árjáknak adtak át. Párizsban ezen üzleteknek mintegy 50%-t eladták, vagy felszámolták. A párizsi zsidó kereskedők bizonytalanságba kerültek. Tele aggályokkal várták az árja igazgató-felügyelőt, mert tudták, hogy tőle függ a jövőjük. Voltak olyanok, akik ahogy megjelentek, elkérték a kulcsokat, és a zsidó tulajdonosokat elküldték. Néha a zsidók megpróbálták egy kis időt nyerni, ilyenkor egy nem zsidó dolgozót hagytak az üzletben, aki azt mondta az árja felügyelőnek, hogy a tulajdonos beteg, otthon van. 1941 januárjában egy kis ideig úgy tűnt, hogy beszüntették a zsidó boltok elkobzását, ekkor azonban megjelent egy írás a Paris Soir c. újságban, ami megölte a reményeket. Napiparancs a zsidó üzletek és kereskedelem teljes felszámolására. Ebben a helyzetben a zsidók azon spekulánsok áldozataivá váltak, akik nagy haszonra akartak szert tenni. Rövid időn belül a francia cégek képviselői lepték el a zsidó üzleteket, és nevetséges árat kínáltak értük a tulajdonosoknak. Nehéz volt alkudozni. Besúgók voltak mindenütt, akik hirtelen határtalan hazaszeretet által vezérelve jelentették a hatóságoknak azokat a zsidó üzleteket, amelyeket nem jelöltek meg sárga táblával, vagy amelyeket álcázni próbáltak.

Már 1941 őszén, még ezen lépések megkezdése előtt, és talán megérezve, hogy ezek be fognak következni, voltak akik saját szakállukra cselekedtek, pl. megpróbálták meggyőzni igazgatóságuk zsidó tagjait lemondani állásukról. ֹs micsoda lehetőség nyílt itt azoknak, akiknek volt üzleti érzékük a beszerzési nehézségek, valamint a megszorító törvények elterjedése miatt sok zsidó kereskedő hagyta lepusztulni az üzletét, jóval ár alatt adták el, és semmit nem hagytak meg, csak a bérleti szerződést, és folytatták a bérleti díj fizetését, hogy biztosítsák a jövőt, akkor is, ha az üzletet magát be kellett zárni. Az árut konkurenciamentes áron árusították ki, így szert tudtak tenni egy kis kézpénzre, mielőtt teljesen tönkrementek volna. Egy galéria tulajdonosnője, pl. a reálárak ötödéért adta el a festményeket, míg a „100000 ing” bolt a nem sokkal a korábbi árak 50%-ért árusította portékáját.

A zsidó kereskedő sorsa, akinek üzletét árjásították, nagyban a hozzá kihelyezett árja felügyelőtől függött. Ezek között voltak, akik ellenségesen viselkedtek a tulajdonossal szemben, sürgették zsidó munkatársak felmondását, saját maguknak magas fizetést adtak, és ismerőseiket vették fel különböző munkakörökbe. Voltak azonban nagyon diszkrétek is közöttük, főleg a kisebb üzletekben, mondták, hogy nemsokára visszajönnek, és meghagyták, hogy üzenjenek nekik, ha szükség van a segítségükre. A legrosszabb dolgok nem a fizikai atrocitások voltak, hanem a jogi szabályok. Egy zsidó bolt tulajdonos pl. nem tudta kifizetni azt az összeget, amit az árja felügyelő követelt, és ezért be kellett zárnia a boltját. Egy fényképészt családjával együtt elűztek a lakásából, amely közvetlen a stúdiója mellett volt, mivel az árja felügyelő eladta az üzletet. Egy zsidó ruhakészítő munka nélkül maradt, miután az árja felügyelő elkobozta műhelyéből a három varrógépet. A Goblin sugárút mellett volt egy nyomorult zsidó cipész, akit teljesen kiforgattak „üzletéből”, egy nyamvadt lyukból, ahova be sem fértek a kliensek, hanem kint az utcán álltak sorban. Valamilyen oknál fogva- talán a gazdasági nehézségek miatt napirendre került bőr- és cipőhiány miatt- a zsidó cipészek az árjásítási program figyelmének központjába kerültek. Egy francia rendőrfelügyelő azt írta egy jelentésében 1941. április 21-én, hogy nemsokára be kell zárni minden, még mindig zsidó kézben lévő cipőüzletet és csak akkor lehet majd őket újból kinyitni, ha megfelelő árja igazgatót találnak élükre, de akkor is csak azzal a feltétellel, hogy a zsidó tulajdonos és a zsidó munkások a lábukat sem fogják betenni az üzletbe. Az ott dolgozó zsidók folytathatják a munkájukat, azzal a feltétellel, hogy semmiféle kapcsolatba nem lépnek a vásárlókkal. Azokat a műhelyekben, ahol nincs hátsó rész, be kell zárni, kivéve, ha találtatik egy árja, aki a vásárlókat ki fogja szolgálni.

Párizs, 1941 vége. Mintegy 20 nagykereskedést zártak be a Saint-Martin és a Turbog utcában, Santies-ben mintegy 50 ruhaboltot, a Temple negyedben 109 boltot és 186-ot az Alvokir és a Cur utcákban. Úgy tűnik, hogy a feltűnőbb boltok veszélyesebb helyzetben voltak, mint a kisebb, nehezebben észrevehető társaik. (...) Nem számítva természetesen azokat a besúgásokat, amelyek név szerint egy-egy szerényen meghúzódó kis üzlet ellen irányultak.

Munkájukat vesztett zsidó kereskedők lézengtek borús hangulatban Párizs utcáin, de üzleteikbe tilos volt visszamenniük. Másoknak nagyobb szerencséjük volt, és, ha a kinevezett árja felügyelő erre hajlandó volt, változó körülmények között, személyes megállapodás alapján folytathatták munkájukat. Ha az árja felügyelő vétkezett és nem volt elég keménykezű a zsidó tulajdonossal szemben, büntetésnek nézhetett elébe. Rögtön az után, hogy befejeződött az utcára néző zsidó boltok árjásítása, a magánlakásban található üzletek kerültek sorra. Annak érdekében, hogy gyorsabban menjen a folyamat, minden rendőrparancsnok kézhez kapott a „protektorát”-tól egy, a zsidó boltokat feltüntető listát, amiről 48 órán belül ki kellett törölnie az utcai szinten elhelyezkedőket.