Második fejezet: A zsidó közösségek a holokauszt előtt
Hetedik lecke: Gettók Magyarországon

• Első lépések a gettók felállítása előtt
• A vidéki gettók felállítása
• A gettósítás fokozatai
• A budapesti gettósítás

Mielőtt a magyarországi gettók felállítását tárgyaljuk, a következő kérdéseket kell feltennünk magunknak:

• Mennyiben lehet a magyar zsidók izolálásában a Kelet-Európából ismert gettósítási folyamatról beszélni?
• Melyek a hasonlóságok és melyek a különbségek a magyarországi zsidók kirekesztése és a kelet-európai gettók között?

A második világháború kitörése, 1939. szeptember 1., és 1944. március 19. között, amíg a kelet-európai zsidókat gettókba zárták, majd haláltáborokba küldték, addig Magyarországon a zsidók még saját lakásaikban, házaikban, családjukkal éltek együtt, ugyan bizonyos antiszemita törvények és megszorítások alatt, de aránylag tűrhető körülmények között.

Azok a politikai körülmények, amelyek a náci Németország magyarországi bevonulásához vezettek a háború utolsó fázisában, alapvető kérdéseket vetnek fel nemcsak azzal kapcsolatban, hogy a magyar hatóságok milyen mértékben függtek a náci uralom képviselőitől a „végső megoldás” véghezvitelében Magyarországon, hanem azzal kapcsolatban is, hogy valójában mennyi esélyük volt a Magyarországon élő zsidóknak megmenekülni tragikus sorsuk elől.

Az a tény, hogy a magyar zsidókat csak a német bevonulás után zárták külön városnegyedekbe, csillagos házakba és téglagyárakba, fontos kihívást jelent a jövő kutatóinak.

Első lépések a gettók felállítása előtt

Kelet-Európához hasonlóan, a zsidók gettókba zárását itt is megelőzte a zsidók vagyonának elkobzása (a magyar hatóságok által már több éve zajló tendencia folytatásaként). Rögtön a németek bevonulása után a zsidók és más politikai ellenfelek letartóztatásával együtt az SS megkezdte a zsidó közösségek vagyonának elkobzását.

A bevonulás utáni követelések, és a vagyonelkobzások különböző német egységeknek azokkal a terveivel voltak kapcsolatban, miszerint azok Budapesten és más vidéki nagyvárosokban le fognak települni. Ágyneműkön és házi szerszámokon, eszközökön kívül az SS különböző luxuscikkeket is kezdett begyűjteni, mint pl. festményeket, művészeti tárgyakat, hangszereket, kozmetikai és szépségápolási cikkeket, ezüsttárgyakat, gépjárműveket és női alsóneműket. Az SS sikere a begyűjtési akciókban több más német és magyar szervezetet is arra ösztönzött, hogy hasonló követelésekkel lépjenek fel a zsidókkal szemben.

Bármennyire is idegtépők voltak ezek az akciók és bármilyen magas árat is kellett a zsidóknak fizetniük, a tömeges lakás kiürítési parancsok jóval felülmúlták azokat. Ez a jelenség a legnagyobb méreteket Budapesten, a fővárosban öltötte. Ráadásul a nácik nagyon jól kihasználták a Szövetségesek 1944. április 3-i és 4-i bombázásait a vasúti sínek és ipari központok ellen arra, hogy a zsidóellenes légkört még jobban felszítsák. Felvetődtek olyan követelések is, hogy mivel a bombázásokat a zsidók szervezik, ezért minden, a bombázásban megölt német katona fejében 100 magyar zsidót ki kell végezni, és a lakásaikat a keresztényeknek jóvátétel fejében át kell adni.

Az április 3-i bombázásokra válaszként az SS 500 lakást követelt a budapesti zsidóktól, 24 óra leforgása alatt. Nem sokkal ezután a hatóságok újabb 1000 lakást követeltek a Zsidó Tanácstól, az április 4-i bombázások kártételeként.

Budapest, Magyarország, 1944. Férfi sétál az utcán, zsidó csillaggal

A későbbiekben, az egész országban betiltották a zsidóknak a telefon használatát, be kellett szolgáltatniuk a tulajdonukban lévő kerékpárokat és rádiókészülékeket, valamint tilos lett számukra keresztények alkalmazása háztartásukban. 1944. április 5-től minden magyar zsidónak kötelező lett a sárga csillag viselése. Tilos volt ezután számukra a magyar hadsereg egyenruhájának hordása, nem látogathatták a közkönyvtárakat, az uszodákat, a strandokat.

A zsidók kirekesztésének folyamatát végigkísérte a magyar keresztény társadalom kampánya a „magyar szellem” tisztaságának megóvására. Eme cél megvalósításának érdekében a Sztójay kormány elrendelte, hogy valamennyi közkönyvtárból és az összes iskolai könyvtárból eltüntessék a zsidó, ill. zsidó származású keresztény írók könyveit. Rövid idővel ezután Budapesten és néhány más városban is nagyméretű könybezúzásokat rendeztek. Zsidó iparosokat és tőkéseket tartóztattak le tömegesen, ami jelentősen csökkentette a zsidó közösség gazdasági lehetőségeit.

A vidéki gettók felállítása

Annak érdekében, hogy minél gyorsabban és hatékonyabban tudják a zsidókat a gettókba bezárni, majd deportálni őket, a magyar hatóságok a német felügyelettel összhangban eldöntötték, hogy ugyanazokat a módszereket fogják használni, amiket a nácik már sikerrel alkalmaztak Európa más elfoglalt területein; azaz a zsidók teljes mértékű kirekesztése a keresztény társadalomból. A gettósítás folyamata a vidéki városokban kezdődött és csak később érte el Budapest zsidóságát. A kirekesztés és a gettóba zárás mélyen megrázó, traumákkal teli élményként él a túlélők emlékezetében.

„Amikor Kunhegyes határában a csendőrök mindenkit leparancsoltak a kocsikról, s gyalog kellett végigvonulni a főúton a lépésben haladó kocsisor mellett, a meglepően hatalmas templom oszlopos tömbje alatt, a függöny mögül leskelődők és az ablakba kikönyöklők előtt, akkor a járdát ellepő kíváncsiak közül kivált egy férfi és leköpte K. I. nénit. Ők éppen a lepedőkből varrt hátizsákjaikat kapkodták le Dayka néniék kis kocsijáról, mert anyunak eszébe jutott, hátha most elhajtják a kocsikat, s ők maradnak minden nélkül. De azért a köpést látták, s Anyu a derekához vonta a gyerek fejét, elrejtette, magához ölelte. A járda széléről s a nyitott ablakból élénk beszéd, nevetgélés hulláma csapott át meg át rajtuk, csak a lábad elé nézz, mondta anyu, poros arcán állandó medret vájt magának az izzadtság.”^[1]

Kőszeg, Magyarország, 1944. A város zsidóságának deportálása

A gettósítás a deportálás előkészítése volt. Mindkét folyamat részletei Baky László vezetésével kerültek megbeszélésre a Belügyminisztérium 1944. április 4-i ülésén. Az ülésen részt vett többek között a Wehrmacht és a magyar hadsereg néhány magas rangú katonatisztje, Eichmann és Sonderkommandójának néhány tagja, valamint Ferenczy László, aki a VIII. körzet csendőrkapitánya volt, amely körzetet, Kassát és környékét tervezték elsőnek megtisztítani a zsidóktól. Európa más részein szerzett tapasztalataik alapján a nácik a helyi hatóságoknak kiadandó parancsokat és utasításokat tárgyalták meg a magyar hivatalnokokkal és tisztekkel, valamint kijelölték a felelősöket is a gettósítás és az összegyűjtés folyamatáért. Endre László írta meg azt a dokumentumot, a forgatókönyvet, amely összefoglalta a gettósítás, az összegyűjtés és deportálás folyamatainak részleteit, és amely alapul szolgált az április 4-i üléshez. Mivel Endrét csak április közepén nevezték ki államtitkárnak, Baky László írta alá az okiratot, amelyet április 7-én titokban szétosztottak.

Eme sorsdöntő okiratban voltak leírva azon eljárások, amelyeket meg kell tenniük a helyi hatóságoknak a „zsidókérdés végső megoldása” érdekében.

A magyar csendőrség, a zsidók összegyűjtésének és deportálásnak legfőbb eszköze az állami vezetés kezében

A „végső megoldás” kivételesen gyors végrehajtása Magyarországon abból is kitűnik, hogy a Belügyminisztérium már aznap kiadta első utasításait az üggyel kapcsolatban, amikor az ülést megtartották, vagyis három nappal a parancs kiadása előtt. A belügyminiszter titkos parancsban meghagyta a hozzátartozó hivatalok - a rendőrség, a csendőrség, a helyi hatóságok, városházák - vezetőinek, hogy a zsidók összeírása a megfelelő helyeken a helyi zsidó intézmények által történjen meg. Ezeket a listákat négy másolatban kellett elkészíteni. Annak érdekében, hogy nehogy egyetlen zsidó is kicsússzon a hálóból, az Ellátásügyi Minisztérium kiadott egy másik összeírási parancsot, amelyet úgy tüntetett fel, mintha a zsidók napi élelmezési adagjait rendezték volna vele.

Jegyzetkönyv dalokkal és imádságokkal, amelyet Storch Éva írt magyarországi táborokban

A törvénytisztelő zsidók tömegei, akiknek sejtelmük sem volt eme listák létezéséről, valamint a sárga csillag viselésének borzalmas következményeiről, lojálisan végrehajtották zsidó közösségeik elöljáróinak utasításait, nem tudván, hogy mindkét lépés tulajdonképpen kirekesztésüket és gettóba zárásukat jelenti.

1944 áprilisának első heteiben Baky László újabb ülést hívott össze, lényegében ugyanazokkal a résztvevőkkel, mint április 4-én. A megbeszélés a VIII. körzeti, azaz Kárpátalja és Észak-Kelet Magyarország más területein élő zsidók „közeli kilakoltatásáról” folyt. Az ülésen Endre részletezte a zsidóellenes akció végleges utasításait, az aznap kiadott paranccsal egybevágóan. Kijelölte a zsidók összegyűjtésére szolgáló helyszíneket: üres raktárak, használaton kívüli gyártelepek, téglagyárak, zsidó közösségi szervezetek épületei, zsidó iskolák, irodahelyiségek, zsinagógák. Mivel nem lehetett titkolni a zsidóellenes lépéseket, és mivel a zsidó lakosoknak otthonukból való kiűzése mindenképpen megzavarta lakóhelyük gazdasági életének rendes menetét és ezzel együtt a nem zsidó lakosságot is, a felelősök szükségét érezték, hogy katonai magyarázatot adjanak a lakosságnak. Feltételezték, mint kiderült, jogosan, hogy a helyi lakosság, megértéssel fogadja a zsidók kilakoltatásának szükségességét a közelgő frontvonal elől „hogy megvédjék a Tengelyhatalmak érdekeit a judeo-bolsevikok ármádiája ellen” A hatóságok a későbbiekben előírták a gettókon belüli szabályzatot és napirendet, így például a szegedi gettóban is:

Mialatt a magyar minisztériumokban elhatározták és megszervezték a gettók felállítását, kétségbeesett levelek érkeztek a magyar zsidók vezetőitől Jaross Andor belügyminiszterhez, melyekből nemcsak a kilakoltatott zsidók nehéz helyzete tűnik ki, hanem az is, hogy a zsidók még mindig mennyire bíztak a magyar hatóságokban. A helyi Zsidó Tanácsok és a Központi Zsidó Tanács között a kapcsolat igen problematikus volt, és ez később alapot adott kölcsönös felelősségre vonásra a magyar zsidók sorsa miatt.

A gettósítás fokozatai

A német és magyar szakértők által kidolgozott terv a zsidók kiirtására azt írta elő, hogy a zsidókat fokozatosan gettókba kell begyűjteni.

Kistarcsa, Magyarország, 1944. Főszámlálás az internáló táborban

A vidéken élő zsidóságot ideiglenesen a zsinagógákba, illetve a hitközség épületébe gyűjtötték össze. A helyi gettókban végzett első kutatás és kihallgatás után, melyeknek célja elrejtett értéktárgyak fellelése volt, átvitték a zsidókat egy külön erre a célra körbekerített területre, amely gettóként működött. A gettó teljesen el volt zárva a város többi részétől. Néhány helyen a zsidó negyedben állították fel a gettót, máshol téglagyárakban, üzemekben, megint máshol raktárakban, vagy egyszerűen a szabad ég alatt. A zsidókat a vasúti sínekhez közel eső helyen gyűjtötték össze, hogy minél gyorsabban és egyszerűbben lehessen őket „bevagonírozni”.

Békésgyula, Magyarország. Az Auschwitzban legyilkoltak emléktáblája

A gettósítási és a deportálási terv hat „tisztogatási akciót” jelölt ki az ország hat különböző részén, amelyek egy vagy két csendőrkerületet foglaltak magukba. A zsidók minden egyes szakaszban ki voltak téve a csendőrökből és rendőrökből álló egységek különleges vallatásainak, amelyeknek célja az volt, hogy kényszerítsék őket értéktárgyaik átadására.

A budapesti gettósítás

Már 1944. május 3-án megfogalmazta a Belügyminisztérium azt az utasítást, miszerint a zsidókat csillagos házakba kell költöztetni. A hivatalos utasítást erre 1944. június 16-án adták ki, Doroghi budapesti főpolgármester aláírásával. 1944 nyaráig mintegy 170 ezer zsidó lakost vittek át a csillagos házakba.

A budapesti zsidók összegyűjtése a kijelölt házakba tulajdonképpen az első lépés volt a kirekesztési folyamatban, ami a későbbi deportálásokhoz kellett, hogy vezessen. Több száz zsidó tulajdonban lévő lakásból kilakoltattak, azzal az indokkal, hogy a lakásokat kibombázott keresztényeknek kell átadni.

A Belügyminisztérium utasításai alapján a kilakoltatás folyamata, valamint a kilakoltatott zsidók számára a megfelelő lakhelyek biztosítása a Zsidó Tanácsra hárult.

A Zsidó Tanácsnak pár nap alatt 28 ezer lakást kellett kiürítenie, és megközelítőleg 200 ezer embert átköltöztetnie. Az átköltöztetésre kijelölt utolsó napon 1944. június 24-én Budapest olyan volt, mint egy felbolydult méhkas.

Braun Miklós Béla képének részlete

Több ezren kényszerültek az utcán hálni ingóságaikkal együtt. Egy zsidó családnak csak egy szoba járt, és csak különleges esetekben kaphattak még egy szobát. Ingóságaikat ugyan átvihették volna új lakhelyükre, de a helyhiány miatt sokan a régi lakásban hagyták azokat, amiket aztán a magyar hatóságok leltárba vettek és az elhagyott lakás egyik szobájába bezártak. A lakáskulcsokat is át kellett adni a hatóságoknak. A csillagos házak lakói tulajdonképpen gettókörülmények között éltek annak ellenére, hogy eme épületek, illetve a terület nem volt - akkor még- fallal körbezárva. A rendőrségi razziák gyakorivá váltak, ezért a zsidó férfiak felváltva őrködtek a kapukban, hogy figyelmeztetni tudják a lakosokat a közelgő veszélyre. Sok zsidó állandó félelemben élt, ruhástul aludtak, összekészített csomagjaikkal a fejük alatt. Horthy ugyan megakadályozta július elején a budapesti zsidók deportálását Auschwitzba, - nem kis mértékben a rá nehezedő nemzetközi nyomás hatására - de a veszély nemhogy nem hárult el a zsidók feje fölül, hanem még inkább fenyegetett az 1944 októberi politikai változások következtében. Aznap, amikor Horthy lemondott és a németek segítségével Szálasi vette át a hatalmat, zsidóellenes pogromok sora kezdődött. A nyilaskeresztesek egységei meglepetés szerűen, találomra fogdosták össze a csillagos házak kapuiban a zsidókat, akiket aztán tömegesen gyilkoltak le, a többi zsidó pedig az óvóhelyekre menekült félelmében. A nyilaskeresztes aktivisták egy részének életkora az események idején nem haladta meg a 14-15 évet, ami nem akadályozta meg őket abban, hogy a töltött puskával törvénykezzenek.

A megfélemlített zsidók várták a Zsidó Tanács utasításait, noha ebben az időben az is csaknem földalatti mozgalomként működött, és a Síp utcai irodában tulajdonképpen csak beosztottak voltak, akik a későbbiekben kulcsszerepet játszottak a zárt, úgynevezett nagy gettó vezetésében. A gettó bezárásának tervezésével párhuzamosan tárgyalások folytak a Szálasi és a semleges államok megállapodása alapján nemzetközi védelem alatt álló zsidók elhelyezéséről. Eme megállapodás azt követően jött létre, hogy a nemzetközi nagyhatalmak nemtetszésüket fejezték ki az ellen, ahogyan a magyar zsidókat a nyugati határ felé hajtották gyalogmenetben. Mivel Szálasi leghőbb vágya a nemzetközi elismerés volt, hajlandó volt a megállapodás elfogadására, aminek értelmében mintegy 15 ezer zsidó költözhetett be hivatalosan a védett házakba. 7800-an kaptak svájci, 4500-an svéd, 2500-an vatikáni és kb. 200-an portugáliai védettséget. Azokat a zsidókat, akik nem kaptak nemzetközi védettséget, városszéli téglagyárakba gyűjtötték össze. Az odavezető úton könnyű prédájává váltak az őket kísérő csendőröknek, akik brutálisan megfosztották őket utolsó tulajdonuktól is.

A Vörös Hadsereg előrenyomulásával Szálasi, valamint kormányának emberei Veszprémbe menekültek Budapestről, előtte azonban még kiadták azt az utasítást, miszerint a Budapesten maradt zsidókat – az auschwitzi gázkamrák leállítása miatt – Pesten, egy zárt gettóban kell tömöríteni. A kormány 1944. november 18-án értesítette a Zsidó Tanácsot a pesti zárt gettó felállításáról. A hivatalos rendeletet a gettó felállítására pár nappal később, november 24-én adta ki Vajna Gábor belügyminiszter, a gettó tervezett térképével egyetemben. A belügyminiszter a következő hazafias magyarázatot adta eme lépésére:

A zárt gettóban eleinte mintegy 30 ezer zsidó lakott, 1945. január 18-án azonban majdnem 70 ezer ember szabadult ki a gettóból az éhezés, a légitámadások és a nyilasok támadásainak sorát követően. A gettóban főleg nők, gyerekek és öregek tengődtek, bezsúfolva a dohos pincékbe, ahol sem ivóvíz, sem fűtés nem volt, még ezekben a leghidegebb téli hónapokban (december, január) sem. A gettó vezetősége szervezte meg az élelmezést, és állította össze a napi élelemadagokat, a cionista földalatti mozgalom tagjai által becsempészett élelmiszer segítségével, amit aztán naponta, házról házra járva osztott ki a gettóban maradt kevés zsidó fiatalember, akiknek egy része munkaszolgálatos volt.

A Zsidó Tanács vezetőségének székhelye a zárt gettóban a Síp utcában volt, a hitközség épületében. A Tanács vezetői, Stöckler Lajos és Domonkos Miksa éjt nappallá téve dolgoztak, hogy legalább minimális életfeltételeket tudjanak biztosítani a gettó lakosai számára, többek között a gyermekotthonok lakóinak, akiket átköltöztettek a gettóba. Többször is megkeresték Solymosit, a Budapesti Rendőr Főkapitányság alparancsnokát, olyan kérésekkel, hogy a gettó területén belül több lakást állítson a rendelkezésükre, hogy fűtőanyagot juttasson nekik, hogy a gettóbeli zsidó rendőröknek gumibotokat adjon, és hogy magyar rendőröket állítson a Wesselényi utcai zsidó kórház kapujába, a nyilas razziák kivédésére. Sok túlélő, köztük a ma Bnei Brakban élő Joel Zohar emlékeznek rá, hogy:

Sokakban hagyott mély emléket a felszabadulás pillanata is. Ligeti István visszaemlékezése szerint:

Több férfit az oroszok elfogtak a gettó kapujában, és „malenkaja rabota”-ra, „kis munkára” vitték őket a Szovjetunióba, ami több évig tartott. Ez volt a rettegett málenykij robot.