Harmadik Fejezet: A zsidó közösségek a holokauszt előtt
Nyolcadik lecke: A sortüzektől a gázkamrákig: 1941-1944

• Elméletek
• A Barbarossa-terv
• A végső megoldás kezdetét veszi - az Einsatzgruppék
• A Wannsee-konferencia
• Hatékonyabb módszer kerestetik
• A gyilkos gáz
• A chelmnói haláltábor létesítése
• A zsidókat legyilkolják a náci táborokban
• A Reinhard-terv
• A táborok személyzete és rabjai
• A félrevezetés és az emberirtás
• A táborok fölszámolása, a mészárlás áruló nyomai és a felkelések
• Auschwitz
• A megsemmisítés
• Miben állt Auschwitz egyedülállósága?

Ebben a tananyagban a következő kérdésekre keressük a választ: Mikortól jelentette az Endlösung, a végső megoldás a zsidók legyilkolását, és mi volt ennek az oka?

Szovjetúnió, német Schupo-rendőr puskájával vesz célba egy gyermekét tartó anyát

Elméletek

A második világháborút követő években "a zsidókérdés végső megoldása" kifejezésnek a jelentése magától értetődött. Egyszerűnek és világosnak látszott, hogy honnan ered, kik határozták el, és kik hajtották végre. A történészek egy részének felfogása szerint az ötlet, hogy a zsidókérdés megoldása nem egyéb, mint szisztematikus legyilkolásuk, Adolf Hitler agyában már kezdetben megszületett, a náci vezetés pedig természetesen elfogadta, hiszen ez következett a modern, faji alapú antiszemitizmus belső logikájából. Úgy értelmezték, hogy Hitler hatalomra jutásától fogva törekedett a terv megvalósítására, és már a harmincas évek első felétől ezzel a céllal folytatta zsidóellenes politikáját: az 1933. április 1-én kiadott zsidóellenes rendelettel, majd az 1935. szeptember 15-én életbelépett nürnbergi törvényekkel és végül az 1938. november 9-10-én megrendezett Kristallnachttal. A megszervezés eszközeinek és módozatainak a kidolgozása 1939-től kezdődött meg. Az első lépések, mint Lengyelországban, azonnal annak lerohanása után az azonnali gettósítás, a kényszermunka és a kiéheztetés voltak.

A gyakorlatban való megvalósítás a Szovjetunió elfoglalásával vette kezdetét, 1941 júniusától. Ez a nézet, amely idővel az "intencionalizmus" nevet vette fel, többek között Hitlernek az 1933. január 30-án tartott beszédére épült.

Ezzel a nézettel szemben már az ötvenes években kezdtek más hangok hallatszani, és ma már a kutatás fő iránya szerint a zsidók tömeges megsemmisítésének a gondolata először csak, mint lehetőség merült fel Hitler pályájának kezdetén, és nem mint véglegesen kidolgozott cél. A háborús készülődés, a negyvenes évek elejének háborús feltételei, az új Európa kialakításának megalomániás tervei és különösen azok a körülmények, amelyek a Szovjetunió elleni háború első heteiben alakultak ki, együttesen hozták létre azt a helyzetet, amelyben az európai zsidóság teljes és szisztematikus kiirtásának gondolata konkretizálódott. Ennek a tananyagunk az a célja, hogy megvilágítsuk azokat a fontosabb állomásokat, amelyek az európai zsidóság módszeres legyilkolásának korai szakaszában megmutatkoznak.

Mint említettük, a Reinhard Heydrich által kiadott leiratban megfogalmazott lépések csak időlegesek voltak, arra az időre szolgáltak, amíg a végleges megoldás terve nem kerül napvilágra. Hogy mi is az a végleges megoldás, az nem szerepel a leiratban. A történelmi dokumentumok és a nácik lépéseinek elemzése alapján a történészek feltételezik, hogy a háború kezdetének idején ez a terv az összes európai zsidónak egy helyre való tömörítését jelentette

A zsidókérdés megoldásának tervezetei közül akkor a Nisko-terv, azaz a zsidók Lublin környékén való koncentrálása volt a leginkább elfogadott. Más területek is szóba jöttek, mint például Madagaszkár szigete, csakhogy millióknak a tengeri szállítására nem sok remény volt a háborús körülmények között. Ez magyarázza, hogy közvetlenül a Szovjetunió mrgtámadása előtt a németek elfoglalta területeken a zsidók milliói voltak életben, kiszolgáltatva a megszállók munkaerő igényének és kénye-kedvének, a Szovjetunió lerohanása után pedig további, nagyjából öt millió zsidóval kellett számolni.

A Barbarossa-terv

1941. június 22-én a német haderő támadásba lendült a Szovjetunió ellen. Katonai-taktikai szempontból Hitler számára a Szovjetunió bekebelezése volt a láncszem, amely még hiányzott a Reich európai térhódításához. Egyben ez a lépés volt a kiindulópontja az angol és a francia területek felé vezető útnak a Földközi-tenger, valamint Ázsia és Afrika térségében. A Szovjetunió megszállása azonban nem csak katonai manőver volt, hanem az alábbi ideológiai célokat is szolgálta:

• élettér meghódítását a német nép számára, ugyanis Oroszország a német politikusok felfogásában úgy szerepelt, mint természetes terjeszkedési terület az árja faj számára
• az akció másik céljáról tudósít ez a Hitler beszédeiből vett idézet csokor:

„Mi, nemzetiszocialisták, meg vagyunk róla győződve - és ugyanerről vannak meggyőződve a bolsevikok is - hogy egy egész, áthidalhatatlan világ választ el bennünket egymástól. (...) Csak egy országgal nem kerestünk soha semmiféle kapcsolatot, és nem kívánunk a jövőben sem, … és ez nem más, mint Szovjet-Oroszország. Mert a bolsevizmusban az emberi természetben rejlő romboló ösztön megtestesülését látjuk.” ^[1]

„Látnunk kell, hogy az orosz bolsevizmus a zsidóknak a világuralomra tett, 20. századi kísérlete.” ^[2]

Hitler szemében tehát a Szovjetunió elleni harc döntötte el a világnézeti háborút. Ennek a világnézeti háborúnak a folytatásaként szerinte irtó hadjáratot kell rendezni a judeo-bolsevista ellenséggel szemben. A végső megoldás a Szovjetunió lerohanásával vette kezdetét, egyfelől a bolsevizmus ellen viselt totális háborúval, másfelől a zsidók a tömeges legyilkolásával a nácik által megszállt területeken.

A végső megoldás kezdetét veszi - az Einsatzgruppék

A Szovjetuniót megszálló csapatokhoz négy különleges osztag (Einsatzgruppen) csatlakozott, mindegyik 500-1000 katonából állt, és további egységekre bomlott. Ezek az egységek az SS-hez tartoztak. Feladatukat írásban és szóban is megkapták:

Az írott parancsban az utolsónak megemlített, megsemmisítésre kijelölt csoport tagjai azok a zsidók, akik a párt és az állam alkalmazásában állnak. Szovjet-Oroszországban nem volt magánszektor, tehát minden alkalmazott vagy a párt vagy az állam alkalmazásában állt. Vagyis világos, hogy mit jelent ez az utasítás: minden zsidó halál fia a Szovjetunióban. A háború után a háborús bűnösök felett ítélkező nürnbergi perekben néhány Einsatzgruppe parancsnok tanúvallomást tett, egyikük, Ohlendorf professzor, a D Einsatzgruppe parancsnoka elmondta, hogy szóbeli irányítást kaptak arra nézve, hogy a működési területükön minden zsidót ki kell irtani. Ez derül ki azokból a jelentésekből is, amelyeket az Einsatzgruppe egységei adtak le. Egy 1942-ben átadott jelentés arról számol be a balti országok és Leningrád környékéről, hogy 1064 kommunistát likvidáltak, 56 partizánt, 653 elmebeteget, 44 lengyelt, 28 orosz hadifoglyot, 5 cigányt, 1 örményt és 136,421 zsidót.

Litvánia 1941, zsidókat visznek a halálukba a Hetedik Erőd mellett

Vinnista, Ukrajna, 1942, egy SD katona pisztolyával a kivégzés előtt

1941. júniusától decemberéig a négy Einsatzgruppe a harcoló csapatok után haladt a Szovjetunió nyugati részein. Amikor olyan településhez érkeztek, ahol zsidók éltek, bekísérték őket az erdőbe vagy a lakott területen kívül eső mezőkre. Ott halomra lőtték őket, majd a holttesteket betemették a már meglévő gödrökbe, vagy a kivégzés előtt magukkal az áldozatokkal ásattak gödröket. Ilyen öldöklés színhelye volt a Vilna melletti Ponary vagy a Kijev melletti Babij Jar.

A Wannsee-konferencia

1941 végén, 1942 elején újabb fejlemények történtek az európai zsidókérdés megoldását célzó irányelvekben. 1941. december 11-én Németország hadat üzent az Egyesült Államoknak, a háború világháborúvá szélesedett. Németországot már nem akadályozta az amerikai közvélemény, a végletekig vihette zsidóellenes politikáját, a totális megsemmisítést, azaz amit eddig csak a Szovjetunió zsidóságával szemben alkalmazott, kiterjeszthette egész Európa zsidóságára.

1941. december 18-án Hitler megbeszélést tartott Himlerrel, megtárgyalták a zsidók ügyét. Hitler a találkozó után följegyezte a naptárába: "a zsidókérdés - leszámolni velük, mint a partizánokkal".

Berlin, a kastély, amelyben a Wannsee-konferenciát tartották

1942. január 20-án tartották Berlin külvárosában a Wannsee-konferenciát. Heydrich elnökölt, jelen voltak a fontosabb minisztériumok képviselői és az elfoglalt területek kormányzóságának vezetői. A történészek körében uralkodó nézet szerint ezt a konferenciát nem abból a célból hívták össze, hogy eldöntsék, folytassák-e a gyilkolást, hanem hogy egyéb, másodlagos kérdésekben döntsenek, mint a feladatok kiosztása, egyeztetése, megszervezése. Heydrich bejelentette a minisztériumok jelenlévő képviselőinek Hitler határozatát, ami valószínűleg a december 18-i találkozón született: a zsidók kiirtásának programját ki kell terjeszteni az egész európai zsidóságra. Felvázolta a programot, és közölte, hogy az ügyet Heinrich Himmler kezébe adják át. Megmagyarázta a konferencia résztvevőinek, hogy a program Európa minden országára vonatkozik, több mint 11 millió zsidóra. A jegyzőkönyvben egyetlen egyszer sem fordul elő olyan szó, amelynek a jelentése gyilkosság lenne. 1943. július 11-én Martin Bormann a következő utasítást adta ki "a Führer nevében: a zsidókérdéssel kapcsolatban a nyilvánosság előtt kerülni kell a jövőbeni általános megoldás említését. Ezzel szemben azt lehet mondani, hogy a zsidókat koncentrálni fogjuk a tervbe vett munkálatokra."

A náci rendszer külön hivatali nyelvet dolgozott ki ügyeik megjelölésére. Ebben az összefüggésben a zsidók ügye különleges helyet foglalt el. Miközben folytak a gyilkosságok, a propaganda ezen a külön nyelvezeten zajlott, a titok megőrzése céljából.

Hatékonyabb módszer kerestetik

Az első megsemmisítési hullámban több százezer zsidót gyilkoltak le golyó által. Ennek azonban voltak hátrányai (az elkövetők szempontjából):

1. lőszer pazarlás
2. munkaerő elvonás
3. a nyilvánosság előtt zajlott
4. a megsemmisítésnek egész Európa zsidóságára való kiterjesztése nagyobb hatékonyságot követelt

Lubny, Ukrajna, egy zsidó anya a gyermekeivel ül kivégzésük előtt

Belzec, Lengyelország, 1942 tele, egy nő áll a hóban kivégzése előtt

5. a gyilkosságot végrehajtó osztagok katonái lelkileg nem bírták a mindennapos öldöklést. Annak ellenére, hogy a náci ideológia szerint: a „zsidó nem emberi lény, miden baj okozója,” s ezért az egész fajt ki kell irtani, hogy a világ megtisztuljon, a valóságban az a katona, aki áldozatára szegezte a fegyverét, azt látta, hogy ott egy ember áll vele szemben. Az SS vezetői belátták, hogy az áldozatok - férfiak, nők, gyerekek - közvetlen látványa, majd a megszámlálhatatlan mennyiségű tetem olyan nehézségeket okoznak, amelyeket el kell kerülni, tehát más módszert kerestek.

Chelmno, Lengyelország, egy, a zsidók gázzal való gyilkolására használt teherautó

A gyilkos gáz

Arthur Nebe az RSHA bűnügyi rendőrségén, a Kripo-nál szolgált, mielőtt kinevezték az Einsatzgruppe B parancsnokának. Az ő hivatali működése alatt lépett életbe a titkos Eutanázia-program, a fogyatékos, elmebeteg vagy gyógyíthatatlan német állampolgárok elpusztítására. 1939 szeptemberében Hitler utasítást adott a program végrehajtására, de 1941 nyarán be kellett szüntetni a német közvélemény nyomására. Nebe már ismerte a gázzal való gyilkolás módszerét, elhatározta, hogy kipróbálja a zsidókon, a keleti területeken, amikor Minszkben és Mogilevben éppen nekiláttak kipusztítani a kórházban ápolt elmebetegeket. Mogilevben kísérletképpen gépkocsi kipufogójából kiengedett szénmonoxid gázzal gyilkoltak meg 20-30 őrültet. Ezután próbálkoztak a mozgó gépkocsikkal. A szénmonoxid gázt a kipufogócsőből az utastérbe vezették, a legyilkolásra kijelölt áldozatokra. 1941 decemberének második felében három ilyen gépkocsit küldtek Rigába. 1942 közepén már 30 ilyen gépkocsi volt használatban, a Szovjetunió területén, a Lodztól Nyugatra fekvő chelmnói haláltáborban, Lublin környékén, sőt Jugoszláviában is.

A chelmnói haláltábor létesítése

Ennek az első haláltábornak a megnyitása 1941. decemberében új fejezetet nyitott az Endlösung történetében. A tábort a lengyelországi Chelmno nevű falu közelébe telepítették, mely közel volt Lodzhoz. A módszeres, tervszerű zsidóirtás megkezdődött Lengyelországban, a mozgó egységek meghatározott területeken működtek, az áldozatokat pedig erre a területre szállították. Ezek voltak azok a helyek, ahol a zsidókat kipufogógázzal ölték meg. Az első áldozatok olyan zsidók voltak, akiket még nem koncentráltak a gettókba. Később a környékbeli gettókból vitték oda a zsidókat, főleg Lodzból. 1942 tavaszán-nyarán a Chelmnóban gázzal legyilkolt zsidók számát 200 ezerre becsülik.

A zsidókat legyilkolják a náci táborokban

Már említettük, hogy a Szovjetunió lerohanásával vette kezdetét a zsidók legyilkolása. A módszert a Szovjetunióban kezdték alkalmazni, majd fokozatosan bevezették Európa többi részében is. Azonban a golyó általi tömeges kivégzések mindjárt a kezdeti stádiumban nehézségekkel jártak. A megsemmisítő táborok voltak hivatva ezeket a nehézségeket leküzdeni. A Wannsee-konferencia után végleg eldőlt, hogy a megsemmisítés a Főkormányzóság területén élő zsidókkal fog elindulni.

A Reinhard-terv

Mint tudjuk, a Főkormányzóság területén élő zsidók likvidálását már 1941 októberének végén megkezdték. A németek becslése szerint a Főkormáynzóság területén akkor 2 millió 284 ezer zsidó élt, beleértve Varsó és környéke, Radom, Lubló, Krakkó és Lemberg (Lvov) zsidóságát. Legyilkolásuk végrehajtására dolgozták ki az úgynevezett Reinhard-tervet.

Reinhard Heydrich a Sicherheitspolizei (SiPo) és a Sicherheitsdienst (SD), majd később az RSHA élén állt, 1936-tól a Gestapo főnöke lett, és feladata később az európai zsidóság megsemmisítése lett. Az ellene elkövetett merénylet után a Reinhard-terv irányításával és a megsemmisítő táborok működtetésével Odilo Globocnik SS-tisztet, Himmler bizalmasát bízták meg aki megbízatása előtt Globocnik Lublin körzeti SS-és rendőrparancsnoka volt.

A Reinhard-terv irányítói nem tudták előre, hány megsemmisítő táborra lesz szükség céljuk eléréséhez. Addig nem léteztek ilyen táborok sem Németországban, sem az elfoglalt területeken, tehát nem állt előttük semmiféle minta. Ezzel szemben kialakultak a megsemmisítő táborok elhelyezésére vonatkozó elvek: először is, azokon a helyeken, ahol a Főkormányzóság területén nagyobb számban élnek zsidók, és közel vannak a vasútvonalakhoz, hogy minél kevesebb fáradsággal járjon a deportálás. Fontos volt, hogy minél távolabb essenek a lakott helyektől, hogy a helybeli lakosság ne lehessen tanúja a történteknek. A megtévesztési manőver egyik mozzanata az volt, hogy a táborok a megszállt szovjet területek közelében legyenek, azt a benyomást keltve ezzel, hogy az eltűnt zsidók valahol a távoli kelet hatalmas messzeségében dolgoznak, munkatáborokban.

Az intézményesített mészárlás parancsnoksága Lublinban tartotta főhadiszállását. A vezérkar feladata volt a deportálások megszervezése, a megsemmisítés lebonyolítása, a különböző helyekről érkező szállítmányok egyeztetése, a deportáltaknak a táborokban való legyilkolása, majd a legyilkoltaktól elrabolt tárgyak megőrzése és a Reich megfelelő intézményeihez való eljuttatása.

A táborok személyzete és rabjai

Stanislaw Kozak, lengyel lakos így írja le a belzeci tábor felépítését:

„1941 októberében három SS-tiszt érkezett Belzecbe, és azt követelték a város vezetőitől, hogy adjanak nekik át 20 embert munkára. A városi hivatalok kiválasztottak 20 embert, közöttük voltam én is. A németek a vasútállomástól észak-keletre eső területet választották ki, egy mellékvágány közelében." ^[3]

Ebből a leírásból kiviláglik, miért Belzecre esett a választásuk. Roppant praktikus volt a vasútvonal melletti fekvése, és olyan környéken helyezkedett el, ahol akkor még sok zsidó lakott, csak Lembergben (Lvov) több mint 120 ezren éltek. Nem csoda, hogy a Reinhard-terv kivitelezői úgy döntöttek, hogy ez a hely megfelel a likvidálás követelményeinek. Ráadásul a tankcsapdák számára felásott talaj szinte kínálkozott az áldozatok eltemetésére. További két tábort építettek az előzővel hasonló módon, Sobibort és Treblinkát, ugyanez év márciusában és májusában. Mindegyik táborban 20-30 SS-tiszt szolgált, mind olyanok, akik részt vettek az Euthanazia-programban, és ott szereztek gyakorlatot a gyilkolásban. Ezen kívül 60-120 személyből álló segéderő állt a rendelkezésükre mindegyik táborban, ezek ukrán önkéntesekből és helyi németekből (Volksdeutsche) rekrutálódtak.

Christian Wirth, a Reinhard-terv egyik feje és a belzeci tábor első parancsnoka szerint az emberirtást kipufogógázzal kellett végrehajtani, nem a későbbiekben Auschwitzban használt Cyklon-B-vel. A Cyklon-B-t magánvállalatok állították elő. A nagymértékű fogyasztás gyanút ébresztett, s félő volt, hogy emiatt az ellátásban nehézségek támadnak. Wirth jobbnak látta, ha a megsemmisítés önerőből történik, benzin alapú gázzal, amihez mindenütt könnyen hozzá lehet jutni.

Belzec, Lengyelország, 1940, kényszermunkára fogott rabok

Minél tömegesebbé vált a gyilkolás, annál több munkaerőre volt szükség. Ezt a munkaerő szükségletet maguk a deportált zsidók szolgáltatták. Voltak közöttük mesteremberek: cipészek, szabók, kovácsok, és voltak, akiket a gázkamrák körül alkalmaztak a németek. A többieket az áldozatoktól részben megérkezésükkor, részben legyilkolásukkor elrablott tárgyak kezelésével foglalkoztatták. Kezdetben ezeket csak egy pár napig vagy hétig hagyták életben, azután lemészárolták őket, helyüket az újabb szállítmányokkal érkezett zsidókkal töltötték fel.

A németek rájöttek, hogy ahányszor lemészárolják a zsidó foglyokat és újakkal cserélik fel őket, időbe telik, amíg az újak betanulják a munkát, fennakadást okozva ezáltal az emberirtás gépezetében. Ezért úgy döntöttek, hogy hosszabb ideig hagyják őket életben. A foglyoknak ez a szelektálása munkába vagy halálba küldésükkel volt egyenlő. A munkaegységekben dolgozó zsidók száma minden táborban 600-1000 között mozgott.

A félrevezetés és az emberirtás

A belzeci tábor 1942 márciusától decemberéig működött, ez idő alatt legalább 600 ezer zsidót gyilkoltak meg. Sobiborban 250 ezret 1942 májusától októberéig, Treblinkában pedig 830 ezret 1942 júliusától 1943 augusztusáig.

Hogyan lehetséges, hogy ekkora méretű népirtás titokban maradhatott, s a zsidók mit sem sejtettek, mielőtt a táborokba deportálták őket?

Wirth dolgozta ki a megsemmisítés végrehajtásának elveit. A lényege ezeknek az volt, hogy a halálba hurcoltaknak ne legyen sejtelmük arról, mi vár rájuk. Azt a benyomást keltették az áldozatokban, hogy átmeneti táborba vagy munkatáborba érkeztek. Ezt a tévhitet tartották bennük, egészen addig, míg végül a zuhanyozónak álcázott gázkamra ajtaja bezáródott mögöttük.

Ada Lichtmann, Sobibor túlélője elmondja, hogyan a deportáltakat úgy fogadta a táborparancsnok helyettese, hogy még fehér köpenyt is öltött, mintha orvos lenne.

„Megígérte, hogy mindenüket visszakapják a zuhanyozás után, sőt, azt is mondta, hogy itt az ideje, hogy a zsidók alkotó részévé váljanak a társadalomnak. De addig is Ukrajnába mennek, ott élhetnek és dolgozhatnak. Ez a beszéd bizalmat és lelkesedést váltott ki, még tapsoltak is neki, néhányan táncra perdültek."

Ezt az elvet követték a Reinhard-terv szerint működő táborokban. Abban a pillanatban, amikor a szerelvény a végállomásra érkezett, minden sebesen zajlott, hogy ne engedjenek időt a zsidóknak sem gondolkodásra, sem ellenkezésre, úgy intézték, hogy föl se tudják fogni, mi történik velük. A zsidó rabok segítettek nekik kiszállni a vagonokból, a megérkező deportáltak szinte megkönnyebbülve látták, hogy olyan helyre érkeztek, ahol a zsidók „dolgoznak". Ezután egy SS-tiszt nyugtatta meg őket, hogy pusztán a járványok megakadályozására adják át a holmijukat fertőtleníteni. Még azt is mondták nekik, hogy értékeit adják le a pénztárban, elismervényt fognak kapni róla, utána a higiénia érdekében mindenkinek meg kell zuhanyozni.

Így számol be Avraham Goldfarb Treblinkáról:

„Ott álltak a németek kutyákkal, két oldalt végig a gázkamrákhoz vezető úton. A kutyák be voltak idomítva, hogy rávessék magukat az emberekre (...) A németek oda-oda sóztak az ostoraikkal vagy a vasdorongjaikkal az emberekre, hogy jobban igyekezzenek befelé a „zuhanyozókba" (...) A németek ilyen szavakkal sürgették áldozataikat: ’gyorsan, gyorsan, kihűl a víz, még sokan akarnak bejutni a zuhanyozóba’. Hogy megmeneküljenek az ütésektől, a szerencsétlenek utolsó erejüket megfeszítve rohantak be a gázkamrákba, közben az erősebbek félreszorították a gyengébbeket. Amikor a terem megtelt, az ukrán őrök bezárták az ajtókat, és beindították a gépezetet. Vagy 20-25 perc múltán az SS vagy az ukrán őr belesett az ajtón lévő kémlelőn. Miután megállapították, hogy mindannyian megfulladtak, a zsidó foglyok nyitották ki az ajtókat és kihordták a holttesteket." ^[4]

Ezek az idézetek világosan leírják azokat a műveleteket, amelyeket a németek abból a célból hajtottak végre, hogy a zsidók ne fogják föl, mi folyik a táborokban. De mit tudtak és mit értettek, mielőtt deportálták őket?

A łodzi Freiberg Dov a treblinkai megsemmisítő táborba deportálták. Amikor az Eichmann-perben tanúskodott, ezt kérdezték tőle:

„Kérdés: Mit nem hittek el az emberek a megsemmisítéssel kapcsolatban?

Freiberg: Hogy a megsemmisítés egyáltalán lehetséges. A gyilkosságokról tudtak, hiszen ezer esetben látták a saját szemükkel, de a totális megsemmisítést semmi szín alatt sem tudták elhinni. Még a vagonokban is annak örültek az emberek, hogy nem Lublin irányába haladnak, mert tudták, hogy ott van a Majdanek nevű hely - hírhedten kegyetlen tábor -, hanem keletnek haladnak, és kelet akkor Ukrajnát jelentette. Elterjesztették, hogy Ukrajnába mennek, mezőgazdasági munkára.

Kérdés: Ez mikor volt?

Freiberg: Ez 1942 májusában. Emlékszem, hogy érkezett egy zsidó abba a városba, ahol voltunk, és azt mesélte, hogy nem Ukrajnába viszik az embereket, hanem Belzecbe, és ott megölik őket (...) Nem hitték el neki, azt gondolták, hogy csak pánikot akar kelteni, hiszen lehetetlen, amit beszél..." ^[5]

Így beszél erről Israel Gutman izraeli történész, a varsói gettó és Auschwitz túlélője:

„Az igaz, hogy (1942 nyarán) néhány héttel az után, hogy deportáltak bennünket (a varsói gettóból), szájról-szájra járt a hír arról, hogy mi történik (a treblinkai haláltáborban). Ez az értesülés azonban, úgy látszik, nem volt képes behatolni az emberek tudatába. Úgy látszik, hogy az áldozatok és környezetük világának fogalmaitól olyan mérhetetlen távolságra esett az, ami Treblinkában történt, hogy számukra az csak rémálom lehetett, ami ellen föllázadt az ész, a szív és az embertársaikba vetett hitük. Így aztán, hiába volt a tudomás, nem hatolt be az emberi lények tudatába, vagy ha bizonyos mértékig mégis behatolt, úgy élt ott, mint rossz álom, következésképp el kell szállnia, egyszer csak véget kell érnie. Ezek az akadályok, az ész és az érzés képtelensége, hogy fölfogja a történteket, egym-formán sújtották az intellektueleket és a politikusokat, és még inkább az egyszerű népet.” ^[6]

A táborok fölszámolása, a mészárlás áruló nyomai és a felkelések

Himmler már 1942-ben elhatározta, hogy a mészárlás nyomait el kell tüntetni. A módszer az volt, hogy az áldozatok tetemeit hatalmas gödrökben égették el, utána elsimították a talajt, a volt táborok helyébe pedig mezőgazdasági tevékenységet folytattak. Ugyanez év júliusában Himmler kiadta a parancsot, hogy a Főkormányzóság területén élő zsidók likvidálását az év végéig be kell fejezni. Elsőnek Belzecben fejezték be a megsemmisítést, 1942 decemberének elején.

1943 nyár elején megkezdték a treblinkai tábor lebontását, bár a megsemmisítés tovább folyt, csak sokkal lassúbb ütemben. Az augusztus 2-I lázadás még jobban meggyorsította a tábor felszámolását. Sobibort koncentrációs táborrá akarták átalakítani, de az 1943. augusztus 14-én kirobbant felkelés pontot tett a tábor létezésére. Ez a két felkelés volt az első ilyen esemény és csaknem egyedülálló a náci táborok történetében.

A Reinhard-terv szerint működtetett táborokban a foglyok újra és újra megpróbálkoztak a szökéssel. Voltak közöttük, akik újonnan érkeztek, és a vasúti végállomásról próbáltak elmenekülni, és voltak, akik a táboron belül "dolgoztak", és onnan kísérelték meg a szökést. A felkelést azok a foglyok kezdeményezték és hajtották végre, akik hosszú ideje voltak már a tábor lakói. Sobiborban körülbelül ötven ember maradt életben, Treblinkában hatvan. Belzecben nem tört ki lázadás, de két zsidónak sikerült megszöknie és túlélnie a háborút.

A Reinhard-terv eredményeképpen a németek egy millió hétszáz ezer zsidót öltek meg.

Mint említettük, a Reinhard-terv célja a lengyel zsidóság likvidálása volt, és elmondhatjuk, hogy 1943. februárjában a lengyel zsidóság már többé nem létezett. Igen ám, de az Endlösung, a végső megoldás azt jelentette, hogy egész Európa zsidóságát le kell gyilkolni. A németek belátták, hogy a Reinhard-terv szerint fölállított táborok nem képesek véghez vinni az egész európai zsidóság kiirtását. Ezért határoztak egy újabb létesítmény felállításáról Lengyelország dél-nyugati felében. Ez a hely volt Auschwitz.

Auschwitz-Birkenau, Lengyelország, a IV. gázkamra építése

Auschwitz, Lengyelország, sárga csillagos zsidók a táborba való megérkezésükkor

Auschwitz, Lengyelország, rabok végeznek építési munkálatot a főtáboron kívül

Auschwitz

Auschwitz volt a legnagyobb náci koncentrációs tábor. Fennállása alatt összesen mintegy 450 ezer embert tartottak ott fogva, férfiakat és nőket, Európa csaknem minden országából. 1940. májusában fogtak a német hatóságok az építésébe , és 1945. januárjában kezdték kiüríteni, akkor a még életben lévő rabok többségét gyalog kergették tovább a halálmenetekben, a maradékot pedig a szovjet hadsereg szabadította fel. Körülbelül 200 ezer ember lelte halálát Auschwitzban, nem számítva azokat a - csaknem kivétel nélkül zsidó - tömegeket, akiket megérkezésükkor azonnal legyilkoltak, anélkül, hogy följegyezték és megszámozták volna őket. Az elhalálozási szám jóval magasabb volt Auschwitzban, mint a többi náci táborban. Idővel a tábor tovább növekedett, és 40 altáborral bővült. Ezek az altáborok óriási munkaerőt szolgáltattak a német háborús erőfeszítések kielégítésére, a bányák, építkezések és a mezőgazdaság rabszolgamunkával való ellátására.

A minden képzeletet fölülmúló, véget érni nem akaró borzalom Auschwitz-Birkenauhoz a zsidók a tömeges kiirtására működtetett gépezetéhez kapcsolódik. 1942. tavaszától 1944. őszéig csaknem szünet nélkül folytatódott Európa zsidóságának a fölszámolása, amikor egyre érkeztek a deportáló vagonok a németek megszállta országokból és a Harmadik Birodalom csatlósainak területeiről. A deportáltak többsége, a Nyugat-Európából, Görögországból és Magyarországról érkezők egyáltalán nem voltak tudatában annak, hogy mi vár rájuk. Nyugodtan el lehet mondani róluk, hogy „soha ilyen ártatlan áldozatok nem voltak még a világon, mint azok, akik ott álltak a gázkamra küszöbén". Marhavagonokban hurcolták őket oda, több napos utazás után, többnyire víz és élelem nélkül, megfosztva legelemibb szükségleteiktől, hogy alig volt bennük élet, mire megérkeztek.

Auschwitz-Birkenau, Lengyelország, táborlakók néznek ki a tábor szöges kerítése mögül

Azonnal következett a gyors és önkényes szelektálás, és eldőlt, ki megy egyenesen a gázba, ki pedig dolgozni a Birodalomért, arra a pár hónapra, amíg az elképzelhetetlenül szörnyű körülmények és a kényszermunka nem végez vele.

Primo Lévit, a híres írót és kémikust 25 éves korában vitték el Torinóból Auschwitzba.ֽÍgy írja le a szelektálást:

„Tíz perc sem telt bele, összeszedték a munkára alkalmas férfiakat. ֹS mi történt a többiekkel? A nők, a gyerekek és az öregek nem tudták meg sem akkor, sem soha: az éjszaka elnyelte őket, szó szerint (...) A munkára alkalmas életképeseknek ezt a módszeres kiválogatását nem minden alkalommal ejtették meg. Volt egyszerűbb módszerük is: kinyitották a vagonok ajtaját a sínek felől eső mindkét oldalon, minden előzetes bejelentés nélkül. Aki az egyik oldalon szállt ki a vagonból, az a táborba került, aki a másik oldalon, az a gázba. (...) A pillanat törtrésze se kellett, már el is tűntek a szüleink, a házastársunk, a gyerekeink. Szinte senkinek sem sikerült elbúcsúzni tőlük. Csak egy alaktalan tömeget láttunk a sínpár túlsó oldalán, és aztán hirtelen eltűntek a szemünk elől.” ^[7]

Auschwitz-Birkenau, Lengyelország, munkára alkalmatlan zsidók legyilkolásuk előtt

A mai becslések szerint egy millió zsidót gyilkoltak meg a gázkamrákban. Semmi sem maradt belőlük, mert a tetemüket elégették, feljegyzéseket, mint említettük, nem készítettek róluk. A helység neve, ahol a tábor állt, Oswiecim. A háború előtt 12 ezer lakója volt, 5 ezer közülük zsidó. A tábor létesítésének az ötlete az SS-től jött, mondván, hogy az ott működő börtönök nem elégségesek, hogy befogadják az egyre fokozódó lengyel földalatti mozgalom elfogott tagjait.

Auschwitz azon koncentrációs táboroknak egyike volt, amelyek arra voltak hivatva, hogy minden lehetséges ellenállástól elriasszák az embereket, így véve elejét az efféle tevékenységnek. Az ott fekvő lengyel falvak lakóit eltávolították, és a települések helyébe építették a tábort. 1940. májusában harminc német köztörvényes rabot hoztak oda, különféle feladatok ellátására. Az SS karmainak meghosszabbítása - ahogyan az egyik túlélő nevezte őket. Júniusban érkezett az első transzport, 728 lengyel fogollyal, Tarnow-ból. A rabok száma egyre nőtt, és mindenféle kategória előfordult.

Himmler 1941. márciusában látogatott először Auschwitzba, és kijelölte a tábor kibővítésének irányát. Szerepelt a terveiben egy új szárny létrehozása, 100 ezer majdani hadifogoly számára, akiket a Szovjetunió ellen indítandó háborúban fognak ejteni. Ezt a hadifogolytábort, Birkenauba tervezték, Auschwitztól mintegy három kilométerre. Ezen kívül még tervbe vették 10 ezer kényszermunkás beszerzését az IG Farben ipari konszern számára létesítendő ipari egységek munkaerő igényének kielégítésére.

1942. nyarán bízta meg Himmler az auschwitzi tábor parancsnokságát a zsidók tömeges kiirtásának előkészítésével. Birkenaut arra szánták, hogy mindennemű, és kategóriájú foglyot befogadjon, és egyben haláltáborként is szolgáljon. A kibővítés keretében létesítettek egy női tábort, eleinte a régi táboron belül, később ezt áthelyezték Birkenauba. 1942 és 1945 között negyven altábort csatoltak Auschwitzhoz, ezek nagy területeken szétszórva feküdtek, némelyikük a fő tábortól több mint tíz kilométernyi távolságra.

1943 végén újjászervezték a tábort, és három részre osztották. Auschwitz I lett a régi, a fő tábor elnevezése, itt helyezkedett el a főparancsnokság, itt volt a főparancsnok lakása. Birkenaut Auschwitz II-nek nevezték, Auschwitz III vagy Monowitz pedig az ipari létesítményeket foglalta magába, az altáborokkal együtt, amelyek kényszermunkatáborok voltak.

A megsemmisítés

Az Auschwitzban zajló tömeggyilkosságról ma már dokumentumok vannak a kezünkben, ezen kívül az egykori foglyoknak és szolgálatot teljesítőknek - elsősorban Rudolf Höss parancsnoknak - az írásos és szóbeli tanúvallomásai. Fennmaradtak még a Sonderkommando (így hívták azokat a zsidó foglyokat, akik a krematóriumban elégették a holttesteket) tagjainak naplói, azoknak a foglyoknak a tanúvallomásai, akiknek sikerült megszökniük, valamint a táborban működő földalatti mozgalom útján kijuttatott beszámolók. Höss így írja le azt a találkozót, amelyben Himmler tudtára adta az európai zsidóság legyilkolására hozott határozatot, és azt, hogy a végrehajtás színtere Auschwitz lesz:

„A Führer megparancsolta a zsidókérdés végleges megoldását, és nekünk, az SS tagjainak kötelességünk végrehajtani a parancsot. A keleti térségben fekvő megsemmisítő létesítmények nem elégségesek ezeknek a nagyméretű műveleteknek a végrehajtására. Ezért jelöltem ki Auschwitzot erre a célra, először is, mert közlekedési szempontból kényelmes, másodszor pedig azért, mert a területi elszigeteltsége alkalmas a dolog leplezésére.” ^[8]

A gyilkolás eszközéül ekkor választották a Cyklon-B-t. Ezt a gázt 1941-ben próbálták ki szovjet hadifoglyokon. 1942 nyarán megkezdődött a zsidók tömeges legyilkolása a táborban. Ezek Hollandiából, Franciaországból, Belgiumból, Jugoszláviából és Lengyelországból érkeztek (noha voltak már transzportok korábban is Lengyelországból, Szlovákiából és Franciaországból). 1943-ban Németországból, Lengyelországból, Csehországból, Hollandiából, Franciaországból, Görögországból és Jugoszláviából érkeztek zsidók.

Frida Weinmann Metz-ben született, Franciaországban. 1944 júniusában 21 éves korában deportálták a családjával együtt a Párizs melletti Drancy-i táborból Auschwitzba. Így írja le Auschwitzba való megérkezését:

„Amikor kinyíltak az ajtók Auschwitzban, még nem tudtunk semmit. Csak azt láttuk, hogy egy pokolbéli helyre jutottunk, nem hasonlított semmire, amit addig láttunk életünkben. Szögesdrót kerítések, füstölgő kémények, németek, és még csak reggel volt. Aztán azok a csíkos ruhás emberek, folyton azt hajtogatták: adjátok át a kisgyerekeket az öregasszonyoknak. Az én anyám csak 44 vagy 46 éves volt, de átvett egy gyereket egy gyönyörű holland fiatalasszonytól. Én már úton voltam a krematórium felé az anyámmal, amikor egyszer csak rám kiabált (Mengele), hogy forduljak vissza. Anyám is jött velem. Mengele azt mondta: arra menj, balra. Én meg azt mondtam, hogy nem akarok elválni anyámtól, vele együtt akarok maradni. Azt mondta erre: nem, nem, nem, te menjél a fiatalokkal, anyád meg a gyerekekkel. Te dolgozni mész, ők meg máshova mennek, nem olyan nehéz munkára. Az öcsém, anyám meg a kisgyerek mentek a krematórium felé, de nem tudtuk akkor, hogy az krematórium, csak azt tudtuk, hogy máshova mennek. Amikor sírva fakadtam, és nem indultam el, megragadta a karomat, és arrébb lökött - eredj arra! Nem értettem, mi történik, közben láttam apámat jobb felől, az egyik testvéremet - mindez olyan gyorsan zajlott, hogy még abban sem voltam biztos, hogy az őrültek házában vagyok-e vagy a valóságot látom." ^[9]

1944-ben deportálták a még megmaradt európai zsidókat Lodżból, Nyugat-Európából, Szlovákiából és végül az utolsó tömeges deportálás a magyarországi zsidóságé volt. Rudolf Hössnek az auschwitzi emberirtásról szóló vallomása:

„Azokat a zsidókat, akiket megsemmisítésre szántak, lehetőleg minél nagyobb csendben és zökkenők nélkül vitték az égetőkemencékhez, külön a nőket és külön a férfiakat. Az öltözőkben a Sonderkommando emberei a saját nyelvükön megmagyarázták nekik, hogy fürdésre és a tetvek elleni fertőtlenítésre hozták őket ide. Levették a ruhájukat és beléptek a gázkamrába, ahol zuhanyozók várták őket, a vízvezetékek látványa tökéletes fürdőszoba benyomását keltette. Először a nők és a gyerekek mentek be, azután a férfiak, az utóbbiak mindig kevesebben voltak. Eddig minden csaknem teljes csöndben ment végbe, mert a félelmet és a közelgő rossz vég sejtését fogolytársaik, a Sonderkommando emberei eloszlatták. A sonderkommandós rabok és a kísérő SS az utolsó pillanatig velük maradtak." ^[10]

A többi áldozatokkal ellentétben, a zsidókat nem egyénileg vezették elő, hiszen nem egyénileg vádolták őket. A transzportok egész családokból álltak, miután a zsidó közösségek totális megsemmisítésének menetrendje szerint kirángatták őket otthonaikból, noha semmi egyéb bűnük nem volt, csak a származásuk.

Mint mondtuk, aki nem került a gázkamrába, azt kényszermunkára vitték, de a túlélés esélye ott is nagyon csekély volt. A zsidókkal szembeni bánásmód sokkal kegyetlenebb volt, mint amiben a nem zsidókat részesítették, így az elhalálozás sokkal magasabb volt a zsidók között. Igaz ugyan, hogy azok a kevesek, akik túlélték Auschwitzot, meg a többi tábort, nagyrészt a németek egyre növekvő munkaerőigényének köszönhetik életben maradásukat, mert emiatt kényszerültek rá a németek a háború utolsó idejében, hogy enyhítsenek a bánásmódjukon.

A zsidóknak egy részét a szelektálás után a krematóriumokba küldték dolgozni, Sonderkommandóba. Ők voltak azok, akik pontosan ismerték a gondosan őrzött titkot, hogy hogyan megy végbe az emberirtás. Az ő helyzetük még szörnyűbb volt, mint a többieké. Azon fölül, hogy maga a „munka" szüntelen és elviselhetetlen rémség volt, azt is tudták, hogy előbb vagy utóbb, de biztos legyilkolás vár rájuk, nehogy a titok kiszivárogjon. Mégis maradt a Sonderkommandónak néhány túlélője, hogy tanúvallomást tegyenek az öldöklésről. Az egyik közülük Saul Chazan, őt 19 éves korában vitték el Szalonikiből:

„A németek ütötték azokat az áldozatokat, akik vonakodtak, miközben sürgették őket befelé az öltözőbe. Nem engedtek időt a gondolkozásra. Gyerünk, gyerünk, csak ezeket a szavakat lehetett hallani. Nem hagytak időt az embereknek, hogy elcsodálkozzanak rajta, hová is kerültek. (...) Mi bent voltunk az öltözőben. Németek is voltak velünk. Bottal a kezükben siettették az embereket. Miután becsukták az ajtót, elzárták a szellőző berendezést. Ekkor érkeztek meg a németek a vöröskeresztes autóval, meghozták a gázt tartalmazó dobozokat. Egyikük gázmaszkot öltött, fölülről betöltötte a gázt az egyik dobozból az ablakon, majd egy másik dobozzal a következő ablakon, és így tovább.

Kérdés: Férfiak és nők együtt voltak a gázkamrában?

Mindannyian együtt voltak, egész családok. Egész családok, rétegekben, egymáson. Mindig mindannyian együtt. Amikor a gázkamra már tele volt, és még mindig maradt kint tíz-húsz ember, mind meztelenül, ezeket fölvitték egy helyre, a kemencék közelébe, úgy nézett az ki, mint egy őrbódé. Ott tarkón lőtték őket, egymás után, hangtompítós revolverrel. (...) Egyszer azt mesélték, hogy jött egy német zsidó család. A német őr annak idején Németországban a szomszédjuk volt. Egész éjszaka együtt ettek-ittak, reggelre meg sorban lelőtte az egész családot egyenként." ^[11]

1944 októberében a Sonderkommando lázadást hajtott végre, amelyet hosszú időn keresztül készítettek elő. A robbanóanyagot a lőszergyárban dolgozó nők szállították nekik grammonként. A lázadás során az egyik krematóriumot fölrobbantották. Ez a lázadás és az utána következő szökési kísérlet volt a legjelentősebb ellenállási megnyilvánulás, és egyedülálló a tábor történetében.

1945. január 18-án, a szovjet csapatok közeledtével, megkezdődött a tábor káoszba fulladó kiürítése. 58 ezer foglyot indítottak útnak fagyban-hóban Ausztrián és Németországon keresztül. Ez az út követelte Auschwitz utolsó áldozatait.

Sokan próbálták elemezni a túlélők természetét, viselkedésükből, jellemvonásaikból következtetve azokra a tényezőkre, amelyeknek fennmaradásukat köszönhetik. De főleg a véletlennek és olyan körülményeknek, amelyekre a foglyoknak semmiféle befolyásuk sem volt, köszönhették az életben maradottak, hogy képesek voltak minden akadályt és veszedelmet leküzdeni.

Miben állt Auschwitz egyedülállósága?

Az Auschwitz-Birkenau komplexum volt a legnagyobb a koncentrációs és a haláltáborok között, és itt pusztították el az embereket a legnagyobb számban. Egyedülállósága nemcsak a számszerűségben áll. Auschwitzban érte el a náci tábor-szisztéma önmaga csúcsát: összes céljukat, amelyeket a táborok útján akartak elérni, Auschwitzban vitték a legnagyobb tökélyre.

Említettük, hogy Auschwitz feladata eleinte a lengyel ellenállás letörése volt, aztán egyéb feladatok, mint a politikai ellenállók likvidálása, a helyi lakosság terrorizálása, a rabszolga-munka óriás mértékű felhasználása, a szovjet hadifoglyok elzárása, a fajvédelem gyakorlása, azaz minden, a nácik "új rendje" számára nemkívánatos elem, elsősorban a zsidók, utána a cigányok kiirtása.

Az a tény, hogy az Oswiecim nevű városka aránylag nagy vasúti csomópont volt, lehetővé tette, hogy ne csak a környékről, hanem egész Európából érkezhessenek a vagonok. A nácik Auschwitzban alkalmazták mindazt a gyakorlatot, amit az egyéb táborokban szereztek és így fejlesztették ki a megsemmisítés technikáját óriási méretekben és borzalmas hatékonysággal. Ezt a hatékonyságot Auschwitzban azzal érték el, hogy több gázkamrát is építettek, nem csak egyet, mint más táborokban. A gázkamrákhoz csatolt égetőkemencék lehetővé tették, hogy egy időben nagyszámú tetemet tudjanak elégetni.

Auschwitz nem csak haláltábor volt, hanem koncentrációs és munkatábor is, itt alkalmazhatták a nácik az effajta táborokban összegyűjtött tapasztalataikat is. Szép számmal telepítettek ide gyárakat, s a foglyok szolgáltatták a rabszolgahadat a szelektálást követően, ami szintén nem így volt a többi táborban, Majdaneken kívül. Ezzel a módszerrel aknázták ki a nácik egyetlen hatalmas területre koncentrálva azt az óriási mennyiségű munkaerőt, amit a táborban fölhalmoztak.

Azok a foglyok, akik nem kerültek azonnal a gázkamrába, élet és halál között lebegtek. A tábori felügyelők minden áldott nap megvizsgálták, ki alkalmas a munkára. Aki alkalmatlannak minősült, ment a halálba. Ebből a szempontból is Auschwitz lett a megtestesült gonoszság jelképe: a lehetetlenségig végletekbe vitték a rabszolgákká süllyesztett foglyokkal szembeni kegyetlenséget. Minden táborban megszámozták a foglyokat, ez a szám helyettesítette a fogoly nevét. Semmi célja sem lett volt emberi lényekként azonosítani őket. A számot a ruhájukra erősítették a többi táborban, de Auschwitzban a számot a karjukra tetoválták.

Elmondhatjuk, hogy az Auschwitz-Birkenau nevű megsemmisítő-, koncentrációs-, és munkatáborban egyaránt kifejezésre jutottak a náci táborok és egyben a náci hatalmi rendszer módszerei. Ezért vált fogalommá és jelképpé. Aki kiejti az Auschwitz szót, az egész náci rendszert érti rajta, a módszereivel együtt, és legfőképpen érti rajta azt a szörnyűséget, ami a zsidók osztályrésze volt mindenütt, ahol ez a rendszer uralomra jutott.