4. A Zsinagógában
A biala rawszkai zsinagóga
Nagyböjt napján (Jom Kipur), Kol Nidréj estéjén Apuval együtt mentem imádkozni a gettóbeli zsinagógába. Apu felvette ünneplőöltönyét – zakója gallérján ott éktelenkedett a sárga csillag. Rajtam a fehér, virágos ruhám volt, fehér lakkcipővel a lábamon. Apu egy bársony kistáskát tartott a kezében, aminek selymes anyagát mindig szerettem megtapintani, benne imasála, a talit.
Ahogy közeledtünk, egyre több, ünneplőbe öltözött gyereket láttunk, akik ott játszottak a zsinagóga lépcsőin. Minden olyan tisztának és rendezettnek tűnt.
A zsinagóga kapujában Apu elbúcsúzott tőlem és bement. Én ott maradtam a bejáratnál, onnan néztem, mi zajlik odabent:
Magas, égszínkékre festett oszlopok tartották a széles, fehér mennyezetet. Az oszlopokra erősített gyertyatartókban égő gyertyák sora bevilágította a helyiséget. A zsinagóga ragyogott a fénytől.
A lenti rész tele volt fapadokkal, melyek előtt százasával álltak a fehér imasálba burkolózó imádkozók.
Valósággal tapintani lehetett az áhítatos hangulatot.
Nagy figyelemmel hallgattam az imádságot és az éneket. Egy új nyelvvel szembesültem, amit eddig nem ismertem: a héberrel. Valahogy tudtam, hogy ez az én nyelvem, a népem nyelve, a zsidók nyelve.
Egy kis idő múltán kimentem, hívtak a gyerekek. Igyekeztünk a hely tisztelete miatt csendben játszani.
Egypár hét múlva hatalmas tűz pusztított. Láttam a vörös lángokat. Rohantam Anyuhoz.
– Anyu! – kiáltottam. – Mi ég ott?
Anyu csendben átölelt, és suttogva mondta:
– A zsinagóga ég. A német katonák felgyújtották a zsinagógát.
– De miért, Anyu, miért?!
Anyu megölelt, ám nem válaszolt.
A mai napig is előttem van a jom kipuri imádkozók képe… de ez mindig összefolyik az égbe törő, vörös lángok emlékével.
kérdések:
- Milyen emlékei vannak Hanának a zsinagógából?
- Mit tudtunk meg ebben a fejezetben a hagyomlányokról, vallásról?
- Mi történt a zsinagógával a háború alatt?
5. Az Iskolában
Az Iskolában
Betöltöttem a hatodik évemet. Ebben az időben Biala Rawszkát, a mi lengyelországi városkánkat a németek tartották megszállva.
Elérkezett a tanév kezdete. Marisa – kis lengyel barátnőm – felajánlotta, hogy az első napon vele menjek az iskolába. Reggel találkoztunk, és a város többi gyerekével együtt igyekeztünk az iskola felé.
A kapuban ott állt a portás, akit jól ismertem: egész közel lakott hozzánk, pár lépésre a házunktól. Minden tanulót jó reggelttel köszöntött, és mindenkinek sikeres tanulást kívánt.
Elsőként Marisa ment be az iskola kapuján, én meg utána.
– Jó reggelt! – üdvözöltem a portást.
– Hát te meg hová mész? – kérdezte.
– Az iskolába, az első osztályba – mondtam büszkén, miközben lépkedtem előre.
A portás elém állt.
– Te nem mehetsz be!
– De már én is hatéves vagyok!
– Te zsidó vagy! A zsidók nem tanulhatnak! Ebbe az iskolába zsidó be nem teszi a lábát!
Körülnéztem s észrevettem, hogy Marisa és a körben álló gyerekek mind ránk figyelnek. Hirtelen megszólalt az iskolai csengő. A többiek – így Marisa is – az osztályokba futottak, én meg megfordultam, és kifelé indultam.
Csak álltam az utcán, az iskola kerítésébe kapaszkodva, s láttam, miként távolodik Marisa.
Nem sírtam! Zsidó vagyok, nekem ott nincs mit keresnem, számomra ott nincs hely.
Addig álldogáltam, amíg az udvar ki nem ürült, és a gyerekek be nem mentek az iskola épületébe. Aztán hazamentem.
Anyu mosolyogva fogadott:
– Hol voltál, Hanicska?
– Á… csak sétáltam egy kicsit… – mormoltam az orrom alatt.
– Na, gyere, Kicsim! Ma kezdődik a tanév, már várnak a könyvek!
Anyu bevezetett a szobába, ahol Apu fogadott.
Az asztal teli volt könyvekkel és füzetekkel.
Apu mosolyogva fogott velem kezet, és gratulált:
– Hanicska, ma lépsz be a „mi iskolánk” első osztályába. Sok szerencsét és sikert kívánok neked!
A „mi iskolánkban” Anyu és Apu voltak a tanítóim, ők tanítottak meg írni és olvasni.
kérdések:
- Hogyan emlékeztek vissza arra a napra amikor először léptétek át az iskola kapuját?
- Hogyan készülődött Hana az első iskolai napra?
- Miért nem érkezettmeg Hana az osztályba?
- Mi történt szerintetek a Marisa és Hana közötti barátsággal?
- Mit jelentett Hana számára az apja által vezetett ”otthoni iskola”?
- Mi a véleményetek a portás viselkedéséről?
6. Kiűzve
Egy éjjel a németek megparancsolták, hogy minden zsidó azonnal jelenjen meg az iskola épületében. Nekünk is ott kellett lenni, s csak egy kevés harapnivalót, illetve egy rend ruhát vihettünk magunkkal.
Anyu gyorsan összepakolt mindent, ami két bőröndbe belefért, majd csatlakoztunk a többi zsidóhoz, akik a gettóból jöttek. Az osztályokban várakoztunk, ahova minden órában bejött egy német katona, névsorral a kezében. Akiknek a nevét felolvasta, azokat már kint az udvaron várták a lovas szekerek. A szekereket a helyi lengyel kocsisok hajtották. Legtöbbjüket személyesen is ismertük: annak idején, a háború előtti régi szép időkben ezek az emberek hozták a piacra az árut.
Mi is vártuk, hogy a nevünkhöz érjenek, s közben az ablakból láttam, amint a nagymamám egyik szomszédja odament az egyik kocsishoz, és megkérdezte:
– Hová?
– Keletre! – volt a válasz.
Ezután a német katona a nagymamám, a nagynénéim és az unokatestvérem nevét olvasta fel a névsorból. Anyuék sírva búcsúztak el tőlük. Én is összeölelkeztem velük búcsúzóul, de nem sírtam. Hiszen hallottam a kocsist, amint azt mondta, hogy keletre viszik őket, és én tudtam Apu meséiből, hogy Erec Iszrael keleten van. Apu testvére, Jakov, még a háború kitörése előtt vándorolt ki Erec Iszraelbe. Ezért hittem azt, hogy mindenkit – nagymamával együtt – Erec Iszraelbe visznek.
Nagymama felült a nagynénikkel együtt a szekérre, ahol őket már nem láttam, csak a kocsi kerekeit és a lovak türelmetlenül dobogó patáit.
Mire megvirradt, a német katona is a névsor végére ért. Minket azonban nem hívtak.
A szekerek parancsszóra indultak el. Amikor Anyu megértette, hogy mi itt maradunk, gyorsan kivett minden, már előre dobozokba csomagolt ennivalót a bőröndből, s a szekerek után szaladva dobálta be őket nagymamának. Addig szaladt kisírt szemekkel, amíg el nem tűntek a látóhatáron.
Azt, hogy maradhattunk, ismét Anyunak köszönhettük, miután a németek most sem akartak lemondani a munkájáról. Nem volt nála jobb varrónő a környéken.
Csakhogy a szekerek nem Erec Iszraelbe mentek, mint ahogy én akkor hittem, hanem Kelet- Lengyelországba.
A háború után kiderült, hogy előbb Tomasov városába szállították a zsidókat, ahonnan aztán vonattal Treblinkába vitték őket.
Treblinkában a németek megölték a zsidókat, köztük a nagymamámat, nagynénéimet és az unokatestvéremet, Henját is.
A városunkban rajtunk kívül csak a cipész, a kovács és még egypár zsidó maradt – a németeknek kellett dolgozniuk.
A gettóban csak az üres házak maradtak.
A boltokat betörték és kifosztották.
A fényképész üzletéből – melynek az ajtaját szintén feltörték – a városban élt zsidó gyerekek és felnőttek képei szálldostak ki a kavargó szélben.
kérdések:
- Mit gondolt Hana, hova viszik a zsidókat a gettóból?
- Hova vitték végül is a gettóból elűzött zsidókat, s mi történt ott velük?
