• Menu

  • Shop

  • Languages

  • Accessibility
Visiting Info
Opening Hours:

Sunday to Thursday: ‬09:00-17:00

Fridays and Holiday eves: ‬09:00-14:00

Yad Vashem is closed on Saturdays and all Jewish Holidays.

Entrance to the Holocaust History Museum is not permitted for children under the age of 10. Babies in strollers or carriers will not be permitted to enter.

Drive to Yad Vashem:
For more Visiting Information

2. Rész

4. A Zsinagógában

Nagyböjt napján (Jom Kipur), Kol Nidréj estéjén Apuval együtt mentem imádkozni a gettóbeli zsinagógába. Apu felvette ünneplőöltönyét – zakója gallérján ott éktelenkedett a sárga csillag. Rajtam a fehér, virágos ruhám volt, fehér lakkcipővel a lábamon. Apu egy bársony kistáskát tartott a kezében, aminek selymes anyagát mindig szerettem megtapintani, benne imasála, a talit. 
Ahogy közeledtünk, egyre több, ünneplőbe öltözött gyereket láttunk, akik ott játszottak a zsinagóga lépcsőin. Minden olyan tisztának és rendezettnek tűnt. 
A zsinagóga kapujában Apu elbúcsúzott tőlem és bement. Én ott maradtam a bejáratnál, onnan néztem, mi zajlik odabent: 
Magas, égszínkékre festett oszlopok tartották a széles, fehér mennyezetet. Az oszlopokra erősített gyertyatartókban égő gyertyák sora bevilágította a helyiséget. A zsinagóga ragyogott a fénytől. 
A lenti rész tele volt fapadokkal, melyek előtt százasával álltak a fehér imasálba burkolózó imádkozók. 
Valósággal tapintani lehetett az áhítatos hangulatot. 
Nagy figyelemmel hallgattam az imádságot és az éneket. Egy új nyelvvel szembesültem, amit eddig nem ismertem: a héberrel. Valahogy tudtam, hogy ez az én nyelvem, a népem nyelve, a zsidók nyelve.

Egy kis idő múltán kimentem, hívtak a gyerekek. Igyekeztünk a hely tisztelete miatt csendben játszani. 
Egypár hét múlva hatalmas tűz pusztított. Láttam a vörös lángokat. Rohantam Anyuhoz. 
– Anyu! – kiáltottam. – Mi ég ott? 
Anyu csendben átölelt, és suttogva mondta: 
– A zsinagóga ég. A német katonák felgyújtották a zsinagógát. 
– De miért, Anyu, miért?! 
Anyu megölelt, ám nem válaszolt.
A mai napig is előttem van a jom kipuri imádkozók képe… de ez mindig összefolyik az égbe törő, vörös lángok emlékével.

kérdések:

  1. Milyen emlékei vannak Hanának a zsinagógából?
  2. Mit tudtunk meg ebben a fejezetben a hagyomlányokról, vallásról?
  3. Mi történt a zsinagógával  a háború alatt?

5. Az Iskolában

Betöltöttem a hatodik évemet. Ebben az időben Biala Rawszkát, a mi lengyelországi városkánkat a németek tartották megszállva. 
Elérkezett a tanév kezdete. Marisa – kis lengyel barátnőm – felajánlotta, hogy az első napon vele menjek az iskolába. Reggel találkoztunk, és a város többi gyerekével együtt igyekeztünk az iskola felé. 
A kapuban ott állt a portás, akit jól ismertem: egész közel lakott hozzánk, pár lépésre a házunktól. Minden tanulót jó reggelttel köszöntött, és mindenkinek sikeres tanulást kívánt. 
Elsőként Marisa ment be az iskola kapuján, én meg utána. 
– Jó reggelt! – üdvözöltem a portást. 
– Hát te meg hová mész? – kérdezte. 
– Az iskolába, az első osztályba – mondtam büszkén, miközben lépkedtem előre. 
A portás elém állt. 
– Te nem mehetsz be! 
– De már én is hatéves vagyok! 
– Te zsidó vagy! A zsidók nem tanulhatnak! Ebbe az iskolába zsidó be nem teszi a lábát! 
Körülnéztem s észrevettem, hogy Marisa és a körben álló gyerekek mind ránk figyelnek. Hirtelen megszólalt az iskolai csengő. A többiek – így Marisa is – az osztályokba futottak, én meg megfordultam, és kifelé indultam. 
Csak álltam az utcán, az iskola kerítésébe kapaszkodva, s láttam, miként távolodik Marisa.

Nem sírtam! Zsidó vagyok, nekem ott nincs mit keresnem, számomra ott nincs hely. 
Addig álldogáltam, amíg az udvar ki nem ürült, és a gyerekek be nem mentek az iskola épületébe. Aztán hazamentem. 
Anyu mosolyogva fogadott: 
– Hol voltál, Hanicska? 
– Á… csak sétáltam egy kicsit… – mormoltam az orrom alatt. 
– Na, gyere, Kicsim! Ma kezdődik a tanév, már várnak a könyvek! 
Anyu bevezetett a szobába, ahol Apu fogadott. 
Az asztal teli volt könyvekkel és füzetekkel. 
Apu mosolyogva fogott velem kezet, és gratulált: 
– Hanicska, ma lépsz be a „mi iskolánk” első osztályába. Sok szerencsét és sikert kívánok neked! 
A „mi iskolánkban” Anyu és Apu voltak a tanítóim, ők tanítottak meg írni és olvasni.

kérdések:

  1. Hogyan emlékeztek vissza arra a napra amikor először léptétek át az iskola kapuját?
  2. Hogyan készülődött Hana az első iskolai napra?
  3. Miért nem érkezettmeg Hana az osztályba?
  4. Mi történt szerintetek a Marisa és Hana közötti barátsággal?
  5. Mit jelentett Hana számára az apja által vezetett ”otthoni iskola”?
  6. Mi a véleményetek a portás viselkedéséről?

6. Kiűzve

Egy éjjel a németek megparancsolták, hogy minden zsidó azonnal jelenjen meg az iskola épületében. Nekünk is ott kellett lenni, s csak egy kevés harapnivalót, illetve egy rend ruhát vihettünk magunkkal. 
Anyu gyorsan összepakolt mindent, ami két bőröndbe belefért, majd csatlakoztunk a többi zsidóhoz, akik a gettóból jöttek. Az osztályokban várakoztunk, ahova minden órában bejött egy német katona, névsorral a kezében. Akiknek a nevét felolvasta, azokat már kint az udvaron várták a lovas szekerek. A szekereket a helyi lengyel kocsisok hajtották. Legtöbbjüket személyesen is ismertük: annak idején, a háború előtti régi szép időkben ezek az emberek hozták a piacra az árut. 
Mi is vártuk, hogy a nevünkhöz érjenek, s közben az ablakból láttam, amint a nagymamám egyik szomszédja odament az egyik kocsishoz, és megkérdezte: 
– Hová? 
– Keletre! – volt a válasz. 
Ezután a német katona a nagymamám, a nagynénéim és az unokatestvérem nevét olvasta fel a névsorból. Anyuék sírva búcsúztak el tőlük. Én is összeölelkeztem velük búcsúzóul, de nem sírtam. Hiszen hallottam a kocsist, amint azt mondta, hogy keletre viszik őket, és én tudtam Apu meséiből, hogy Erec Iszrael keleten van. Apu testvére, Jakov, még a háború kitörése előtt vándorolt ki Erec Iszraelbe. Ezért hittem azt, hogy mindenkit – nagymamával együtt – Erec Iszraelbe visznek. 
Nagymama felült a nagynénikkel együtt a szekérre, ahol őket már nem láttam, csak a kocsi kerekeit és a lovak türelmetlenül dobogó patáit. 
Mire megvirradt, a német katona is a névsor végére ért. Minket azonban nem hívtak. 
A szekerek parancsszóra indultak el. Amikor Anyu megértette, hogy mi itt maradunk, gyorsan kivett minden, már előre dobozokba csomagolt ennivalót a bőröndből, s a szekerek után szaladva dobálta be őket nagymamának. Addig szaladt kisírt szemekkel, amíg el nem tűntek a látóhatáron. 
Azt, hogy maradhattunk, ismét Anyunak köszönhettük, miután a németek most sem akartak lemondani a munkájáról. Nem volt nála jobb varrónő a környéken. 
Csakhogy a szekerek nem Erec Iszraelbe mentek, mint ahogy én akkor hittem, hanem Kelet- Lengyelországba. 
A háború után kiderült, hogy előbb Tomasov városába szállították a zsidókat, ahonnan aztán vonattal Treblinkába vitték őket. 
Treblinkában a németek megölték a zsidókat, köztük a nagymamámat, nagynénéimet és az unokatestvéremet, Henját is. 
A városunkban rajtunk kívül csak a cipész, a kovács és még egypár zsidó maradt – a németeknek kellett dolgozniuk. 
A gettóban csak az üres házak maradtak. 
A boltokat betörték és kifosztották. 
A fényképész üzletéből – melynek az ajtaját szintén feltörték – a városban élt zsidó gyerekek és felnőttek képei szálldostak ki a kavargó szélben.

kérdések:

  1. Mit gondolt Hana, hova viszik a zsidókat a gettóból?
  2. Hova vitték végül is a gettóból elűzött zsidókat, s mi történt ott velük?