3. Rész

7. Hová meneküljünk?

Anyu varrt nekem egy új ruhát, már egész beesteledett, mire befejezte. Felállított az asztalra, és úgy próbálta rajtam a készülő csodaszép, sötétkék bársony, loknis, fehérgalléros ruhát. Határtalanul örültem! Ott forogtam az asztal közepén, miközben a kis loknik le-fel repdestek körülöttem.

–Vigyázz! Le ne ess onnan! – figyelmeztetett Anyu. 
De én csak forogtam tovább, mint egy pillangó. 
Hirtelen Apu toppant be. Odajött, és leemelt az asztalról anélkül, hogy észrevette volna az új ruhámat. 
– Most rögtön el kell indulnunk! – hadarta. – Találkoztam Marisa apjával, aki azt mondta, hogy ma éjjel elüldöznek a városból minden zsidót, aki még itt maradt.

Nem volt idő kérdezősködni. Sietve elhagytuk az otthonunkat, és az erdő felé tartottunk. Mihelyt az erdőszéli házhoz értünk, a disznóólba menekültünk, s a szalma alá bújtunk.

Reggel, amikor a lengyel parasztasszony meglátott minket, adott nekünk egy kerek kenyeret, amit maga sütött, meg egy darab kolbászt. A parasztasszony a mi szomszédasszonyunk, Mosalkova barátnője volt. Mosalkovának sikerült őt rábírni, hogy jó fizetség fejében rejtsen el minket a disznóólban.

Naphosszat egy gödörben, a disznóól mélyén ültünk. Én egész nap hallgattam a tyúkok kapirgálását, a ház előtt álldogáló lovak nyihogását és a fák lombjainak suhogását.

Lassan beköszöntött a tél. A hideg szél hangosan zúgott az erdő fái között.

Ahogy elnéztem a kismalacokat, amint odafurakodtak a koca meleg hasa köré, arra gondoltam, hogy milyen jó nekem: én sem fázom, mert Anyuék mellett vagyok. Az ölembe vettem az egyik kismalacot, megsimogattam és sokáig eljátszottam vele.

Már nem emlékszem, mióta laktunk így a disznóólban, mikor egy reggel a parasztasszony rémülten szaladt hozzánk.

– Jaj nekem, édes jó Istenem! De félek! A német katonák felkutatják az egész erdőt, bujkáló zsidókat keresnek! Mi lesz, ha megtalálják magukat itt nálam? 
– Nyugodjon meg asszonyom, majd jól elrejtőzünk az árok fenekén. – mondta Apu. 
– Az ám, de az nem elég! – mondta izgatottan a parasztasszony. – A kislány! – nézett rám szúrós tekintettel. – A kislány megijedhet, elkiálthatja vagy elsírhatja magát, és akkor a katonák rögtön felfedezik, ami az én vesztemet jelenti! Hiszen maguk is nagyon jól tudják, mivel büntetik azt, aki zsidókat bújtat!

Hirtelen mély csend támadt a disznóólban, mindnyájan elhallgattunk. Még a disznók se röfögtek, azok is elcsendesedtek. Még a fák levelei se moccantak, mintha ők is megérezték volna a közelgő veszélyt.

– Megvan! – szólt hirtelen a parasztasszony. – A kislányt betesszük egy krumpliszsákba. Szása fiam majd a hátán cipelve fogja átvinni a zsákot az úton, s addig maguk jól elbújnak az árokban. Én meg befedem az árkot szalmával és rothadt gyümölcshéjjal úgy, hogy remélhetőleg az erős bűz miatt a németek messziről elkerülik majd. 
Így aztán az új kék bársonyruhámban – ami ekkor már nem nagyon látszott újnak – bemásztam a zsákba. Hatalmas nagy, barna zsák volt ez, a szaga legjobban a disznóólbéli rothadt krumpli bűzéhez hasonlított. 
Összekuporodtam a zsákban, és egyre azt ismételgettem magamban, hogy én most krumpli vagyok. Krumpli vagyok… krumpli vagyok… krumpli vagyok. Meg se szabad mukkannom! Hiszen egy krumpli nem beszél… csak hallgat! Még lélegezni is halálos csendben kell, nehogy valaki meghallja. Ha jönnek a németek, akkor sem szabad kiabálnom. Egy krumpli nem kiabál, csak hallgat! 
Végül is a parasztasszony fia addig cipelt a hátán, amíg az anyja nem hívta, miután elmúlt a veszély. Így történt, hogy a németek nem találtak ránk. 
Ezek után visszamentünk a disznóólba. 
Én meg szerettem volna úgy repülni, mint egy pillangó.

A német katonák folytatták az erdő átfésülését, fáradhatatlanul keresték a bujkáló zsidókat. 
A lengyel parasztasszony, aki eddig megengedte, hogy meghúzzuk magunkat a disznóólban, egyre jobban félt attól, hogy végül is ránk találnak, s akkor őt kegyetlenül megbüntetik. Hiszen mindenki tudta, hogy aki zsidókat rejteget, annak halálbüntetés jár. Ezért az asszony arra kérte a szüleimet, hogy keressünk magunknak más búvóhelyet. 
Apu megkérte, hogy hívja el a szomszédunkat, Mosalkova asszonyt. Ő, mihelyt meghallotta, hogy új helyre van szükségünk, rögtön segítséget ígért. 
Pár nap múlva halk lépéseket hallottunk a közelünkben. Nagyon megijedtünk, s gyorsan a gödör mélyére bújtunk. 
Apu befedett minket egy csomó szalmával. Kinyílt a kapu. 
– Ziszel, Hersel! – hallottuk Mosalkova asszony hangját. 
Megkönnyebbülten sóhajtottunk fel. 
Mosalkova leült mellénk a disznóólba, és elmesélte, hogy azért a pénzért, amit Apu adott neki, csak két személyazonossági igazolványt sikerült szereznie – egy anya és a leánya részére. 
– Azt ajánlom, hogy Ziszel és Hanicska álcázzák magukat parasztasszonynak és a lányának, és ketten utazzanak Varsóba, a nővéremhez – aztán Anyuhoz fordulva mondta: 
– A nővérem és a férje már beleegyeztek, hogy náluk lakjatok. 
– Mi mindnyájan együtt maradunk – mondta Anyu. 
– De az nagyon veszélyes! – mondta Mosalkova. – Ha Herselt papírok nélkül fogják el, rögtön lecsukják. Még a lengyelek sem mernek papírok nélkül járkálni, nemhogy a zsidók! 
– Hersel! – fordult Apuhoz az anyám. – Adj még valamennyi pénzt Mosalkovának, hogy szerezzen neked is egy lengyel személyazonossági igazolványt! 
– Ziszel, nagyon tévedsz! Még pénzért is alig lehet egy ilyen igazolványt szerezni – mondta Mosalkova. 
– Kivárjuk, amíg sikerül megszerezni! Mi együtt maradunk! Drága Mosalkova asszony, legyen szíves, próbáljon szerezni Herselnek is egy ilyen igazolványt! – ölelte át Anyu könyörögve a szomszédasszonyt. 
– Ígérem, hogy amit csak lehet, megteszek! – mondta Mosalkova, miközben Anyu ismét megölelte őt. 
Éjjel, mielőtt elaludtunk a disznóól mélyén, Apu megszólalt: 
– Ziszel, Hanicska, azt akarom, hogy ti ketten utazzatok el! 
– És mi lesz veled? – kérdezte Anyu. 
– Én majd csatlakozom a partizánokhoz az erdőben. 
Nagy szemekkel bámultam Apura. Sohasem hallottam a partizánokról. 
– Tudod, Hanicska, bent, az erdő mélyén vannak lengyelek, zsidók és nem zsidók, akik a németek ellen harcolnak. Azzal a kevés fegyverrel, amit megszereztek, német katonai egységeket támadnak meg, hidakat és vasúti síneket robbantanak fel, hogy megzavarják a német fegyverek utánpótlását. Egy ilyen csapathoz szeretnék én is csatlakozni. 
– De ez nagyon veszélyes! – kezdtem ellenkezni. 
– Mindenhol veszélyes, ebben a büdös disznóólban is fenyeget a veszély. De, Hanicskám, megígérem neked, hogy óvatos leszek – mondta Apu, Anyura kacsintva. 
– Hersel – mondta Anyu óvatosan –, talán várjunk még néhány napot, talán mégis sikerül Mosalkova asszonynak szereznie valami igazolványt!

– Nincs semmi értelme, a helyzet napról napra veszélyesebb. Lassan már a parasztasszony is elveszti a türelmét, aztán egyik napról a másikra elkergethet minket innen. Jobb, ha több pénzünk marad, amivel fizethetünk a Szkovronek családnak. Hiszen ők már beleegyeztek abba, hogy ti náluk lakjatok Varsóban. Ebben nektek is igazat kell, hogy adjatok nekem – mondta Apu. 
Reggel Apu közölte Mosalkova asszonnyal a döntését. Mosalkova hamarosan megjelent egy tucat parasztruhával. Levetettem az új kék bársonyruhámat, ami bizony már nagyon bepiszkolódott, s helyette egy nagy, csíkos parasztszoknyát és egy nagy inget vettem magamra. A fejemet bekötötték egy nagy kendővel. 
Mosalkova Anyu kezébe nyomta az igazolványt, s már készen is álltunk az útra. Apu erősen magához ölelt, és a fülembe súgta: 
– Ne félj, Hanicskám, a háború után majd értetek jövök. 
Keserves sírással váltunk el Aputól. 
Mosalkova asszony fia vitt ki minket szekérrel a vasútállomásra, s onnan vonattal utaztunk Varsóba. 
A vonaton szerencsésen keresztülmentünk az igazoltatásokon, aztán megérkeztünk Varsóba a Szkovronek családhoz. 
Biztos voltam benne, hogy Apu is épségben érkezett meg az erdőbe a partizánokhoz. De kiderült, hogy tévedtem. Aput elfogták az erdőben és megölték. Így hát a háború végén nem jött értünk, ahogy megígérte.

kérdések:

1. Miért kellett Hanának és családjának oly hirtelen elmenekülni?
2. Hol kellett megúzodniuk, s hogyan teltek ott napjaik?
3. Ki adott nekik menedéket, s milyen veszélyekkel járt ez a lépés úgy a mentő mint a megmentettek számára?
4. Szerintetek, hogyan segitett magán Hana reitekthelyén, a krumplis- zsákban ?
5. Miért kellett Hanáéknak hirtelen elhagyniuk menedékhelyüket, s milyen elhatározásokra jutottak a család tagjai? Mi volt szerintetek a legnehezebb döntés?

8. Láthatatlanok

Anyuval együtt megérkeztünk Varsóba. Senki nem vette észre, hogy zsidók vagyunk. 
Befordultunk a Zelezna utca sarkán, és bementünk a 64-es ház kapuján. Onnan felmentünk a hatodik emeletre, ahol a Szkovronek család lakott. Szkovronekné a mi falubeli szomszédnőnk, Mosalkova asszony testvére volt. A Szkovronek család megengedte, hogy náluk lakjunk. 
Így laktunk együtt Szkovronek bácsival, aki villanyszerelő volt, Szkovronek nénivel, aki szappant árult a piacon, és két lányukkal, Hankával és Básával, akik iskolások voltak. 
Két éven keresztül laktunk velük együtt. 
Két éven keresztül nem tettük ki a lábunkat a kapun. 
Két éven keresztül még a lakásban sem járkáltunk. 
Két éven keresztül még az ablakhoz se mentünk közel, csak négykézláb másztunk alatta. 
Két éven keresztül Hanka és Bása nem hoztak haza barátnőket. 
Senkinek sem volt szabad megtudnia, hogy mi is a lakásban vagyunk. Ez volt az életünk titka. Anyu takarított, és ő főzte a szappant, amit Szkovronek néni árult a piacon. Anyu varrta és javította a család ruháit is. 
Esténként segített a lányoknak megírni az iskolában kapott házi feladatokat. Sokszor én is tudtam a válaszokat azokra a kérdésekre, amelyeket a lányoknak kellett megoldani, de nagyon keveset beszéltem, nem akartam senkit sem zavarni vagy idegesíteni.

Reggel, amikor a házbeliek elmentek otthonról, hirtelen úgy éreztem magam, mint egy királynő. Meglocsoltam azokat a cserepes virágokat, amelyeket Szkovronek néni adott nekem, olvasgattam a lányok könyveit, négykézláb mászkáltam az ablak alatt, onnan hallgattam az udvaron játszadozó gyerekeket, és beszélgettem Anyuval. De csak suttogva, halkan, nehogy valaki meghallja. 
Hosszasan ültem a bejárati ajtó mellett, és figyeltem a lépcsőn le-fel járó emberek lépéseit. Szkovronekék lépteit is meg tudtam különböztetni. Tudtam, mikor érkeznek, és már vártam, hogy lenyomják a kilincset. Ez volt a jel arra, hogy ki lehet nyitni az ajtót. Soha senki közülük nem kopogtatott, s nem csengetett. Ha valaki mégis csengetett vagy kopogtatott az ajtón, úgy éreztem magam, mint aki nem teljesítette a rábízott feladatot, hiszen nem hallottam meg idejében a lépcsőházi hangokat. Ilyenkor némán és izgatottan vártam, amíg a lépések eltávolodtak az ajtó közeléből.

kérdések:

1. Miért kellett Hanának és édesanyjának „láthatatlanná” válniuk, s ez hogyan nyilvánult meg mindennapi életükben?
2. Mi volt szerintetek a legnehezebb ebben a helyzetben, s hogyan próbálták Hana és édesanyja áthidalni ezeket a mindennapi nehézségeket.?
3. Véleményetek szerint igaz-e az, hogy csak Hana és anyukája szenvedtek a varsói lakásban való bujdosásuk alatt? (Ki még és miért?)

9. Lázadás

Szkovronekék lakása nagyon közel volt a varsói gettó utcáihoz. A németek parancsa szerint a város minden zsidó lakosának oda kellett költöznie. Így lett a varsói a legnagyobb gettó. Szkovronek néni mesélte is Anyunak, mennyi zsidó érkezett a piactérre, miután megszöktek a gettóból. Ezektől a szerencsétlenektől hallottak az odabent uralkodó kibírhatatlan helyzetről, az éhségről, a járványos betegségekről és a szörnyű zsúfoltságról. Az a hír járta, hogy a gettóból marhavagonokkal szállítják el a zsidókat. Szkovronek néni azt is mondta, hogy kint az emberek azt suttogják, hamarosan történni fog valami a gettóban. 
Egy éjjel, amikor már mindenki aludt, hatalmas robbanások hallatszottak a gettó felől, és az ég alja egész bevörösödött. Nem álltam meg, s óvatosan odalopakodtam az ablakhoz. Anyu már ott állt, némán. Nem váltottunk szót, csak folytak a könnyeink.

Tudtuk, hogy az a kevés zsidó, aki még a gettóban maradt, végső erejével, néhány pisztollyal most élethalálharcot vív az állig felfegyverzett német katonai egységek ellen. Világos, hogy ebben a harcban a zsidóknak semmi esélyük sincs. 
Egy másik éjszakán felhurrogtak a szirénák. A németek bombázták a gettót. Rajtunk kívül a ház összes lakója – a Szkovronek családdal együtt – lement az óvóhelyre. Én Anyuval a lakásban maradtam. Anyu rám borult, és megtiltotta, hogy kinézzek. De én mégis kikukucskáltam egy kicsit a karjai alól, és csodálkozva figyeltem az ablakon át, miként csapnak le a bombák. Nem gömbölyűek voltak, ahogy elképzeltem, hanem olyanok, mint egy-egy nagy borosüveg. Így feküdtünk ketten, amíg el nem csendesült minden. 
Néhány nap múlva Szkovronek nénitől tudtuk meg, hogy a gettót felgyújtották, s nem maradt ott egy zsidó sem. 
Szkovronek néni nagyon dicsérte a zsidókat. Azt is elmesélte, hogy a városban a lengyelek azt mondják, a zsidók meg merték tenni azt, amit ők nem: mertek fellázadni.

• 1. Rész
• 2. Rész
• 3. Rész
• 4. Rész